A tipikus űrverseny narratívák elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti versengésre összpontosítanak, melynek célja az volt, hogy ember landolhasson a Holdon az 1960-as években. De ez csak a történet egyik része. Ezen verseny mögött, hogy kié legyen az első lábnyom a holdi regoliton, egy másik küzdelem is folyt a nemzetek között, hogy ki legyen az, aki először eléri, megérti és felfedezi a Holdat robot szondák segítségével, mindezt egy olyan időszakban, amikor az űrrepülés még határozottan gyerekcipőben járt.
Egy Hold-küldetés ötlete nem Kennedy elnök 1961-es elkötelezetsségével született meg az Egyesült Államokban, hogy az évtized végére embert küldjenek a Holdra. A gondolat már legalább a 19. század közepétől elindult a tudományos fantasztikum birodalmából a tudományos tények világába. Verne Gyula "Utazás a Holdba" című regénye a kutatással áthatott Hold-küldetés élményét adta az olvasóknak. A könyv egy olyan tudós nemzedéket inspirált, akik valóra váltották az űrrepülés álmát, leginkább az osztrák Hermann Oberth, akinek úttörő munkája óriási hatással volt Werhner von Braun folyékony üzemanyagú rakétáira, akinek Saturn V rakétája juttatta el az űrhajósokat a Holdra az 1960-as években.
1958-ig nem volt arra kilátás, hogy a holdutazás valósággá válik. Hónapokkal a NASA létrehozása előtt Eisenhower elnök kiadta az engedélyt az amerikai légierőnek és a hadseregnek, hogy indítsanak két-két holdszondát. Ezeket a szondákat végül Pioneer-nek nevezték el, és azzal a céllal tervezték őket, hogy képeket és adatokat gyűjtsenek a Holdra történő repülésük során. A légierő a TRW társaságot választotta a Pioneer 1 és 2 szondák megépítésére, míg a hadsereg a JPL-t választotta a Pinoneer 3 és 4 létrehozására.
De az Egyesült Államok nem volt egyedül a Holddal kapcsolatos kihívásban. Körülbelül ugyanebben az időben 1958 tavaszán a szovjet kormány jóváhagyott egy holdkutató programot, melyet Luna-nak neveztek el, ami Holdat jelent. Ahogy amerikai megfelelője, a Luna program is a Hold környezetnének felfedezésére összpontosított egy sor robotszondával.
Míg az amerikai program különböző vállalkozóktól szerezte be a szondákat, a szovjet program során különböző kezdeti szondákat fejlesztettek ki, melyek mindegyike különleges céllal rendelkezett. A E-1 szondát a Holdba történő becsapódásra tervezték, a E-2 és E-3 szondákat a Hold túlsó oldalának fényképezésére szánták, és az E-4 egy olyan űrhajó volt, amely egy landoló egységet vitt a Holdra.
http
Az Egyesült Államok volt az első nemzet, amely küldetést indított a Holdra. Az Able 1-et, későbbi nevén Pioneer 0-át 1958. augusztus 17-én indították útnak. A küldetés véget ért, amikor a Thor hordozórakéta mindössze 77 másodperccel az indítást követően felrobbant, ezzel egy időben elpusztítva az űrhajót is. Alig több mint egy hónappal később a Szovjetunió elindította a második történelmi holdmissziót. Az első generációs E-1 Luna űrhajónak szintén nem sikerült elérni a föld körüli pályát. A pogo néven ismert függőleges rezgési jelenség miatt a rakéta darabokra hullott repülés közben.
1958 utolsó hónapjaiban felváltva indította a két ország a küldetéseket, de mindegyik katasztrófával végződött. Az amerikaiak esetében ezek a Pioneer 1, 2 és 3 voltak, a szovjetek pedig a Luna 1958A, B és C űrhajókat vesztették el.
A siker végül 1959 elején a Luna 1. indításával érkezett el. Egy másik E-1 dizájn, a gömb alakú űrhajó 34 órával az indítását követően elérte a Holdat. A fedélzetén elhelyezett műszerek első alkalommal gyűjtöttek adatokat arról, hogy a Hold nem rendelkezik mágneses mezővel, és a Napból érkező erős ionizált plazmaáram, az úgynevezett napszél halad át az űrön. Miután elhaladt a Hold mellett, a Luna 1. heliocentrikus pályára állt valahol a Föld és a Mars között. Két hónappal később az Egyesült Államok következett a saját átrepülési küldetésével, a JPL által épített Pioneer 4. szondával, amely túl messzire került a Holdtól, hogy jó képeket készítsen.
http
Egyetlen sikerrel a hóna alatt mindkét nemzet folytatta a holdbéli küldetéseket, melyek további tisztességes számú kudarccal végződtek. Egyben elkezdtek különbő irányt venni. Ahogy a későbbi Pioneer missziók a szomszédos bolygók, a Mars és a Vénusz felé indultak, a NASA egy új Hold ütközési programot indított, a Ranger-t. A tudományos célokból egyre többet leadtak minden következő kudarccal, és a program célja az lett, hogy egy képet küldjenek vissza a Holdról, melyet a Ranger 7-nek 1964. július 31-én sikerült teljesítenie. De sajnos ez aligha volt egy izgalmas első alkalom. 1959. október 4-én a szovjetek egy E-3 típusú űrszondát indítottak a Luna 3 küldetésre, amely három nappal később az első képeket küldte vissza a Hold láthatatlan oldaláról.
Az 1960-as évek elején és közepén a Szovjetunió és az Egyesült Államok sokkal inkább a bolygóközi missziókba fektetett energiát, mintsem hogy folytatták volna a holdmissziókat, bár nem teljesen hagytak fel a Holdra indított küldetésekkel. A Ranger program nyomában a NASA belekezdett a Surveyor nevű projektbe. Közvetlenül az Apollo programhoz kapcsolódva a cél az volt, hogy a Surveyor landoljon a Hold felszínén, hogy jobban megértsék a környezetet. Ez elengedhetetlen volt. Ha az űrhajósok le akartak szállni az elkövetkező években, akkor a NASA-nak és különösen alvállalkozójának, a Grumman Aerospace vállalatnak minden szükségeset tudnia kellett ahhoz, hogy egy a Hold felszínén biztonságos landolásra képes holdkompot építsenek.
 |
| Szovjet LK Hold leszállóegység |
Az űrkorszak születésének elejéhez hasonlóan az első E-6 küldetés sem járt különösebb sikerrel. A Luna 4, 5, 6, 7 és 8 E-6-os missziók voltak, és mindegyik kudarcot vallott a Holdra történő puha landolások során. Ám a Luna 9-el a Szovjetunió megtörte a vesztes sorozatot.
A misszió 1966. január 31-én indult útjára egy SS-6 rakéta segítségével, melynek negyedik szakasza vitte a hasznos küldeményt a Hold felé. Három nappal később február 3-án 75 kilométerre a Hold felszíne felett a szonda fékezőrakétáit beindították, hogy lelassítsák a Luna 9 felszín felé való ereszkedését. Valamivel több mint 5 méterrel a felszín felett egy felület érzékelő megérintette a földet, jelezve a leszálló kapszulának, hogy váljon le a fő űrhajóról. Körülbelül 20 kilométeres sebességgel ért Holdat, visszapattant egy párszor, majd végül megpihent a Viharok Óceánjában.
Kicsivel több mint négy perc múlva a leszállt egység kinyílt, hogy stabilizálja a szondát. Rugós antennái vételi helyzetbe álltak, és egy televíziós kamera rendszer lépett működésbe, felmérve a környezetet. Egy 8 óra 5 perces időtartam alatt képeket küldött vissza a Földre, amelyekből egy panorámaképet hoztak létre a Hold felszínéről. A küldetés három nappal később ért véget február 6-án, amikor a leszállt űrhajó akkumulátorai lemerültek.
A Luna 9 sikere történelmi volt az első soha nem látott képek miatt, melyek bizonyították a holdraszállást, és egy újabb mérföldkő volt a szovjetek elsőségét alátámasztva az űrben. Az elsőségek lenyűgöző Hold listája - az első szonda, amely becsapódott a Holdba, az első átrepülés és fotók a Hold túlsó oldaláról, az első puha leszállás, az első orbitális misszió és az első küldetés, amely megkerülte a Holdat és visszatért a Földre - párhuzamos volt a szovjetek sikereivel az űrrepülés más területein, beleértve az első műhold és az első ember felküldését föld körüli pályára. A Szovjetunió a kezdetektől komoly erőforrásokat szentelt saját űrprogramjának, hogy az Egyesült Államok előtt járjon. A szovjet vezetés azonban nem tudott kötelezettséget vállalni egy olyan célért, melyet az Egyesült Államok Kongresszusa megtett az emberes holdraszállás érdekében. A határozott vezetés fogyatkozása és az erőforrások ügynökségek közötti megosztása miatt a Szovjetunió lemaradt az Egyesült Államok mögött, így a Luna 9 volt az egyik utolsó szovjet "első" az űrben.