Hogy lefektessük az alapokat, ismétlésként a halál tudományos nézete a következő: lényegében összeesel és ez a vége mindennek. Ez a kedvelt nézete azon értelmiségieknek, akik azzal büszkélkednek, hogy szenvtelenek és elég realisztikusak ahhoz, hogy elkerüljék azt, hogy gyáván menedéket keressenek Karl Marx szellemi "ópiumában," a túlvilágban való hitben. Ez a modern nézet nem éppen vidám.
De a mi univerzum elméletünkben, az úgynevezett biocentrizmusban, amelyben az élet és a tudat hozza létre körülöttünk a valóságot, egyáltalán nincs helye a halálnak. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk Albert Einstein relativitáselméletéhez, a modern fizika egyik pilléréhez. Munkájának egyik fontos következménye az, hogy a múlt, a jelen és a jövő nem abszolútumok, lerombolva az idő elképzelését, mint sérthetetlen dolgot.
"Ha az ember megpróbálja rátenni a kezét az időre, az mindig kicsúszik az ujjai közül. Az emberek biztosak benne, hogy ott van, de képtelenek azt elérni. Nos, a megérzésem az, hogy azért nem lehet megfogni, mert egyáltalán nem is létezik," - mondta Julian Barbour fizikus.
Ő és még sok más fizikus minden egyes pillanatot mint egy egész, teljes és saját jogán létezőt látja. Gyakorlatilag egymást követő "Most"-okban élünk. "Az az erőteljes benyomásunk, hogy a dolgok határozott helyzetben vannak egymáshoz képest," - mondja Barbour. "Vannak a 'Most'-ok, se több, se kevesebb."
Einstein munkatársa John Wheeler (aki a "fekete lyuk" kifejezést népszerűsítette) is azt feltételezte, hogy az idő nem alapvető aspektusa a valóságnak. 2007-ben, az ő "késleltetett választásos" kísérlete kimutatta, hogy lehetséges visszamenőleg befolyásolni a múltat egy fény részecske, az úgynevezett foton megváltoztatásával a jelenben. Ahogy a fény elhaladt egy elágazásnál a kísérleti berendezésben, el kellett döntenie, hogy úgy viselkedik, mint egy részecske, vagy mint egy hullám. Később, miután a fény elhagyta az elágazást, egy tudós ki vagy bekapcsolhat egy kapcsolót. Amit a tudós tett abban a pillanatban, hogy visszamenőleg határozta meg, hogy mit tett a részecske az elágazásnál a múltban.
Ezen és más kísérletek egyre inkább azt mutatják, hogy az idő áramlása illuzórikus. De hogyan tudjuk értelmezni azt a világot, ahol az idő nem létezik? És mit mond ez a halálról?
A Biocentrizmus erre világít rá. Werner Heisenberg, a jeles Nobel-díjas fizikus, aki úttörő volt a kvantummechanikában,egyszer azt mondta: "A kortárs tudományt, ma már sokkal inkább, mint bármikor korábban arra kényszeríti a természet maga, hogy feltegye újra a kérdést annak lehetőségéről, hogy vajon mentális folyamatok révén érthető-e meg a valóság."
Kiderült, hogy minden, amit látunk és tapasztalunk örvénylő információ, ami a fejünkben következik be. Mi nem csupán egy valamilyen külső mátrixba ágyazott tárgyak vagyunk, ami "odakinn" ketyeg. Inkább a tér és idő azok az eszközök, melyeket az elménk arra használ, hogy összerakja az egészet.
Természetesen, ahogy ezt olvasod, egy "most"-ot tapasztalsz meg. De gondolj bele: A dédanyád szemszögéből a te mostjaid a jövőben léteznek, és az ő dédanyjának a mostjai a múltban. A "múlt"és "jövő" szavak csak elképzelések, mely viszonylagos minden egyes megfigyelő számára.
Tehát, mit történt a dédanyáddal, miután meghalt? Kezdjük azzal - mivel az idő nem létezik -, hogy nincs "halál után," kivéve a fizikai testének a halálát a te mostodban. Mivel minden a folyamatos mostban van, nincs abszolút tér/idő mátrix, amiben energiája eloszlana, tehát egyszerűen lehetetlen számára, hogy bárhová is "elmenjen."
Gondolj rá úgy, mint a régi lemezjátszókra. Az információ a lemezen egy háromdimenziós valósággá változik, hogy megtapasztaljuk egy pillanatra az időben. Minden egyéb információ a lemezen mint lehetőség létezik. Bármilyen okozati történet a "most" megtapasztalásához vezet, amire gondolhatunk "múltként" (vagyis azok a dalok, melyeket korábban játszott, bárhol is legyen a tű), valamint minden olyan eseményre, melyek a "jövőben" fordulnak elő; ezekről a párhuzamos mostokról azt mondjuk, hogy szuperpozícióban vannak. Hasonlóképpen, a halál előtti állapot, beleértve a jelen életedet az emlékeiddel visszatérnek a szuperpozícióba, a lemez azon részére, melyet csak információ képvisel.
Röviden, a halál valójában nem is létezik. Ehelyett a halál pillanatában elérjük önmaguk elképzelt határát, azt az erdő borította határt, ahol a régi mese szerint a róka és a nyúl jóéjt kívánnak egymásnak. És ha a halál valamint az idő csupán illúzió, akkor szintén folytonosság van a mostok kapcsolatában.
De akkor hol találjuk magunkat? A létrafokokat meg lehet keverni és újra lehet rendezni bárhol.
Einstein tudta ezt. 1955-ben, amikor életre szóló barátja Michele Besso meghalt, azt írta: "Most egy kicsit előttem hagyta el ezt a furcsa világot. Ez nem jelent semmit. Az olyan emberek, mint mi, akik hisznek a fizikában tudjuk, hogy a különbség a múlt, a jelen és a jövő között csupán egy makacsul kitartó illúzió."
Robert Lanza