Az agyról való sekélyes gondolkodásunknak mély történelmi gyökerei vannak, de a számítógépek feltalálása az 1940-es években különös módon összezavart bennünket. Több mint fél évszázada a pszichológusok, nyelvészek, idegtudósok és az emberi viselkedést kutató más szakemberek azt állítják, hogy az emberi agy úgy működik, mint egy számítógép.
Hogy lássuk, mennyire bárgyú ez a gondolat, nézzük meg a babák agyát. Az evolúciónak köszönhetően az emberi újszülöttek, mint minden más emlős faj újszülöttje felkészülten lép be a világba, hogy hatékonyan tudjon kölcsönhatásba lépni vele. Egy csecsemő látása homályos, de különös figyelmet fordít az arcokra, és gyorsan képes azonosítani az anyját. Előnyben részesíti a nem beszédből származó hangokat, és meg tud különböztetni egy alapvető beszédhangot egy másiktól. Minden kétséget kizáróan társadalmi kapcsolatokat építünk.
Egy egészséges újszülött több mint egy tucat reflexxel van felszerelve - kész reakciókkal bizonyos ingerekre, amelyek fontosak a túléléshez. Abba az irányba fordítja a fejét, ahol megsimítják az arcát, és bármit elkezd szívni, ami a szájába kerül. Visszatartja a lélegzetét, amikor vízbe merítjük. Megmarkolja a kezébe helyezett dolgokat annyira erősen, hogy majdnem elbírja a saját súlyát. Talán a legfontosabb, amivel az újszülöttek érkeznek, az erős tanulási mechanizmusuk, amely lehetővé teszi számukra, hogy gyorsan változzanak, így egyre hatékonyabban képesek kölcsönhatásba lépni a világgal még akkor is, ha ez a világ nem olyan, mint amilyennel az elődei néztek szembe.
Érzékek, reflexek és tanulási mechanizmusok - ez az, amivel elindulunk, és ez elég sok, ha belegondolunk. Ha egyáltalán nem rendelkeznénk ilyen képességekkel születéskor, akkor valószínűleg nagy bajban lennénk a túlélés szempontjából.
De itt vannak azok a dolgok, melyek nem születnek velünk: információk, adatok, szabályok, szoftver, ismeretek, lexikonok, ábrázolások, algoritmusok, programok, modellek, emlékek, képek, processzorok, szubrutinok, jeladók, dekóderek, szimbólumok vagy pufferek - olyan elemek, melyek lehetővé teszik a digitális számítógépek számára, hogy némileg értelmesen viselkedjenek. Nem csak, hogy nem születnek velünk ezek a dolgok, de nem is fejlesztjük ki őket soha.
Nem tárolunk szavakat vagy szabályokat, melyek megmondják, hogyan kell manipulálni őket. Nem mi teremtjük a vizuális ingerek ábrázolásait, nem tároljuk azokat a rövid távú memória pufferben, és nem továbbítjuk ezeket az ábrázolásokat egy hosszú távú memória eszközbe. Nem nyerünk vissza információkat, képeket vagy szavakat a memória tárolóból. A számítógépek mindezeket a dolgokat megteszik, de az élőlények nem.
A számítógépek a szó szoros értelmében feldolgozzák az információkat - számokat, betűket, szavakat, képleteket, képeket. Az információkat először kódolni kell egy olyan formátumba, amit a számítógépek használni képesek, ami egyesek és nullák (bitek) mintázatát jelenti apró egységekbe rendezve (bájtok). A számítógépen minden bájt 8 bit, és ezen bitek egy bizonyos elrendezésű mintázata adja a 'h' betűt, egy másik az 'a' betűt, és egy következő az 'l' betűt. Egymás mellett a három bájt a 'hal' szót adja. Egyetlen kép - mondjuk az én Kormos nevű macskámról az asztalon - egy nagyon különleges mintázatot képvisel milliónyi ilyen bájtból (egy megabájt), körülvéve néhány speciális karakterrel, ami megmondja a számítógépnek, hogy egy képre számíthat, nem egy szóra.
A számítógépek a szó szoros értelmében egyik helyről a másikra mozgatják ezeket a mintákat, különböző fizikai tároló helyekre, melyeket elektronikus alkatrészekbe gravíroztak bele. Néha másolják is ezeket a mintákat, máskor különböző módokon átalakítják őket - mondjuk, amikor kijavítjuk a hibákat egy szövegben, vagy ha módosítunk egy fényképet. A számítógépes szabályok ezeknek az adattömböknek a mozgatására, másolására és kezelésére szintén a számítógép belsejében vannak eltárolva. Egy sor szabályt együtt "programnak" vagy "algoritmusnak" nevezünk. Azt a csoport algoritmust, melyek együtt dolgoznak, hogy segítsenek nekünk megcsinálni valamit (például online vásárolni vagy társat keresni) "alkalmazásnak" hívjuk, amit a legtöbb ember most csak "app"-nak becéz.
Bocsássa meg mindenki ezt a kis bevezetést a számítástechnikába, de szükség van rá, hogy világos legyen, hogy a számítógépek tényleg a világ szimbolikus ábrázolása alapján működnek. Tényleg tárolnak és lekérdeznek. Valóban feldolgoznak és tényleg rendelkeznek fizikai memóriával. Tényleg mindenben irányítva vannak amit csinálnak, kivétel nélkül algoritmusok segítségével.
Az emberek másfelől ezt soha nem teszik, nem tették és soha nem is fogják. Tekintettel arra, hogy ez a valóság, a sok tudós vajon miért beszél úgy a mentális életünkről, mintha számítógépek lennénk?
A legkorábbi, ami a Bibliában maradt fenn, hogy az ember agyagból vagy földből alakult ki, amit egy intelligens Isten szellemmel itatott át. Ez a szellem "magyarázza" az intelligenciánkat, legalábbis nyelvtanilag.
A hidrotechnika feltalálása az időszámításunk előtti 3. században az emberi intelligencia hidraulikus modelljének népszerűségéhez vezetett, azon gondolathoz, hogy a szervezetben áramló különböző folyadékok felelősek a fizikai és szellemi működésünkért. A hidraulikus metafora több mint 1600 évig maradt fenn, mindvégig hátráltatva az orvosi gyakorlatot.
Az 1500-as években a rugók és fogaskerekek hajtotta automaták arra inspirálták az olyan vezető gondolkodókat, mint Descartes, hogy azt állítsák, hogy az emberek bonyolult gépek. Az 1600-as években a brit Thomas Hobbes azt feltételezte, hogy a gondolkodás kis mechanikai mozgásokból keletkezik az agyban. Az 1700-as években a villamos energia és a kémia területén elért felfedezések az emberi intelligencia új elméleteihez vezettek, melyek nagyrészt ismét metaforikus jellegűek voltak. Az 1800-as évek közepén a kommunikáció legújabb előrelépései arra ihlették Hermann von Helmholtz német fizikust, hogy az agyat a távíróhoz hasonlítsa.
Neumann János matematikus kereken kijelentette, hogy az emberi idegrendszer funkciója "első látásra digitális," párhuzamot vonva az akkori számítástechnikai berendezések komponensei és az emberi agy alkotóelemei között.
Mindegyik metafora az adott korszak legfejlettebb gondolkodását tükrözte, amely megszülte azt. Várható módon néhány évvel a számítástechnika hajnalát követően az 1940-es években az agyról azt mondták, hogy úgy működik, mint egy számítógép, melyben a fizikai hardver szerepet maga az agy töltötte be és a gondolataink szolgáltak szoftverként. A mérföldkőnek számító esemény, amely útjára indította azt, amit ma nagy vonalakban "kognitív tudománynak" nevezünk, az a "Language and Communication" (Nyelv és kommunikáció) 1951-es közzététele volt George Miller pszichológus részéről. Miller azt mondta, hogy a mentális világot az információs elmélet, a számítás és nyelvészet szigorú fogalmai segítségével lehet tanulmányozni.
Ez a fajta gondolkodás vezetett egy egyedülálló kifejezéshez "A számológép és az agy" (1958) című rövid könyvben (2), amelyben Neumann János matematikus kereken kijelentette, hogy az emberi idegrendszer "első látásra digitális". Bár elismerte, hogy valójában kevéssé ismert az agy szerepe az emberi gondolkodásban és memóriában, egyre csak párhuzamokat húzott a számítástechnikai berendezések komponensei és az emberi agy alkotórészei között.
Az emberi intelligencia információ (IP) feldolgozása uralja jelenleg az emberi gondolkodást mind az utcán, mind a tudományban. Gyakorlatilag nincs olyan formája a diskurzusnak az értelmes emberi viselkedésről, amely ezen metafora alkalmazása nélkül folytatódna, mint ahogy nincs olyan formája az értelmes emberi viselkedésről szóló vitának, amely bizonyos korokban és kultúrákban ne járt volna együtt egy szellemre vagy istenségre való hivatkozással. Az IP (információ feldolgozás) metafora a mai világban kérdés nélküli általános feltételezés.
De az IP metafora elvégre csak egy metafora, egy olyan történet, amellyel olyasvalaminek adunk értelmet, amit valójában nem értünk. És mint mindegyik metaforát, amelyek ezt megelőzték, egy bizonyos ponton minden bizonnyal félre kell tenni, vagy a helyébe egy másik metaforát kell találni, vagy a végén megtalálni a tényleges tudást.
Alig több mint egy évvel ezelőtt a világ egyik legrangosabb kutatóintézetében tett látogatása során Robert Epstein pszichológus arra kényszerítette az ott dolgozó kutatókat, hogy az IP metafora bármelyik szempontjára való hivatkozás nélkül magyarázzák meg az intelligens emberi viselkedést. Képtelenek voltak rá, és amikor udvariasan felvetette a kérdést egy következő e-mail váltás során, hónapokkal később sem tudtak mondani semmit. Látták a problémát, és nem utasították el a kihívást, mint elhanyagolható dolgot, de nem tudtak más alternatívát felkínálni. Más szóval, az IP metafora "ragadós". Megnehezíti a nyelvvel és ötletekkel való gondolkodásunkat, mivel annyira hatalmas dolog, hogy bajban vagyunk a róla való gondolkodással.
Az IP metafora hibás logikáját elég könnyű kijelenteni. Egy hibás következtetésen alapul - egy-két ésszerű előfeltétellel és egy hibás következtetéssel. Az 1-es számú ésszerű feltevés: minden számítógép képes intelligensen viselkedni. A 2-es számú ésszerű feltevés: az összes számítógép információ feldolgozó. Hibás következtetés: minden entitás, amely képes intelligensen viselkedni, az információ feldolgozó.
Félretéve a hivatalos nyelvezetet, a gondolat, hogy az embernek információ feldolgozónak kell lennie csak azért, mert a számítógépek információ feldolgozók, csak sima butaság, és amikor egy napon az IP metaforával végül felhagynak, ez szinte biztosan látható lesz a történészek részéről, ahogy jelenleg a hidraulikus és mechanikus metaforákat tekintik butának.
Ha az IP metafora annyira buta, akkor miért annyira ragadós? Mi akadályoz meg abban, hogy félresöpörjük, ahogy félresöprünk egy olyan ágat, amely eltorlaszolja az utunkat? Van egy módja annak, hogy megértsük az emberi intelligenciát egy gyenge szellemi mankóra való támaszkodás nélkül? És milyen árat fizettünk azért, mert oly erősen támaszkodtunk erre a bizonyos mankóra ilyen sokáig? Az IP metafora elvégre számos írás és nagy számú kutató gondolkodását irányítja több tudományos területen már évtizedek óta. De milyen áron?
Epstein sokszor elvégzett egy osztálytermi gyakorlatot az évek alatt, amikor egy diák felvételére került sor, melynek során egy részletes képet kellett rajzolniuk egy egydolláros bankjegyről a teremben található táblára. Amikor a diák befejezte, letakarta a rajzot egy papírlappal, kivett egy egydolláros bankjegyet a tárcájából, felragasztotta a táblára, és arra kérte a hallgatókat, hogy ismételjék meg a feladatot. Amikor ezzel is végeztek, levette a lapot az első rajzról, és az osztály kommentálta a különbségeket.
Mivel lehet, hogy valaki soha nem látott egy ilyen demonstrációt, vagy mert nem tudja elképzelni az eredményt, Epstein megkérte Jinny Hyunt, az egyik gyakornokot az intézetben, ahol vezeti a kutatásait, hogy készítse el a két rajzot. Itt van az emlékezetből készített rajza (vegyük észre a metaforát):
És itt van az a rajza, amit azután egy jelenlévő egydollárosról készített:
Jinnyt legalább annyira meglepte az eredmény, mint ahogy valószínűleg mást is, de ez jellemző. Mint látható, az egydolláros hiányában készült rajz szörnyű, összehasonlítva azzal a rajzzal, ami a minta alapján készült, bár Jinny sok ezerszer látott már egydollárost.
Mi a probléma? Nem rendelkezünk az egydolláros bankjegy "memória nyilvántartásban eltárolt ábrázolásával" az agyunkban? Nem tudjuk csupán "letölteni" azt, és felhasználni, hogy elkészítsük a rajzunkat?
Nyilvánvalóan nem, és ezer évnyi idegtudomány sem fogja megtalálni az emberi agyban tárolt egydolláros bankjegy ábrázolását azon egyszerű oknál fogva, hogy egyáltalán nem található meg ott.
Az az elképzelés, hogy az emlékek az egyes neuronokban tárolódnak képtelenség: hogyan és hol van az emlék eltárolva a sejtben?
Valójában rengeteg agyi vizsgálat azt mondja, hogy az agy több és néha nagyobb területei gyakran vesznek részt akár a leghétköznapibb memória feladatokban. Amikor erős érzelmek játszanak szerepet, több millió idegsejt válhat aktívabbá. (4) Egy repülőgép baleset túlélői között 2016-ban végzett tanulmányt a Torontói Egyetem neuropszichológusa Brian Levine és mások, visszahívva a szerencsétlenség okozta idegi aktivitást az utasok "amygdalájában, mediális temporális lebenyében, az elülső és hátulsó középvonalon és a látókéregben." (5)
Az elgondolás, melyet számos tudós fejlesztett ki, hogy a különleges emlékek valahogy az egyes neuronokban tárolódnak képtelenség; ha valami, akkor ez az állítás valóban eltolja a memória problémáját egy még nagyobb kihívást jelentő szintre: hogyan és végeredményben hol tárolja a sejt az emléket?
Tehát mi történik, amikor Jinny lerajzolja az egydolláros bankjegyet annak hiányában? Ha Jinny soha nem látott egy egydollárost azelőtt, akkor az első rajza valószínűleg egyáltalán nem fog hasonlítani a második rajzára. Mivel látott már egydollárost korábban, valamilyen módon megváltozott. Pontosabban az agya változott meg oly módon, hogy az lehetővé tette számára, hogy elképzeljen egy egydollárost - vagyis, hogy újra megtapasztalja az egydolláros látványát, legalábbis bizonyos mértékben.
A különbség a két ábrázolás között arra emlékeztet bennünket, hogy vizualizálni valamit (azaz látni valamit annak hiányában) sokkal kevésbé pontos, mint látni valamit annak jelenlétében. Ez az, amiért sokkal jobbak vagyunk a felismerésben, mint a felidézésben. Amikor újra emlékezünk valamire, meg kell próbálnunk újra átélni egy élményt; de amikor felismerünk valamit, csupán tudatában kell lennünk annak, hogy mi volt ez az érzéki tapasztalat azelőtt.
Talán vannak, akik kifogásolják ezt a demonstrációt. Jinny látott már egydollárost korábban, de nem tett tudatos erőfeszítést, hogy "megjegyezze" a részleteket. Ha megtette volna, akkor lehetne vitatkozni azon, hogy feltehetően anélkül rajzolta a második képet, hogy a bankjegy jelen lett volna. Ebben az esetben azonban az egydolláros képe semmilyen értelemben nem volt "tárolva" Jinny agyában. egyszerűen csak jobban felkészült arra, hogy pontosabban ábrázolja, mint ahogyan a gyakorlat révén egy zongorista jártassá válik egy koncert eljátszásában anélkül, hogy valahogy belélegezné a kotta egy példányát.
Ebből az egyszerű gyakorlatból elkezdhetjük felépíteni az intelligens emberi viselkedés metafora nélküli elméletének keretét, amelyben az agy nem teljesen üres, de legalábbis az IP metafora szerint igen.
Ahogy eligazodunk a világban, megváltoztatnak bennünket a különböző tapasztalatok. A tapasztalatok három típusa érdemel különleges figyelmet: [1] megfigyeljük, hogy mi történik körülöttünk (mások viselkedését, a zene hangjait, a bennünket irányító utasításokat, szavakat a papíron, képeket a képernyőkön); [2] ki vagyunk téve a jelentéktelen ingerek párosításának (például a szirénák) fontos ingerekkel (például a rendőrautó megjelenése); [3] megbüntetnek vagy megjutalmaznak, ha bizonyos módon viselkedünk.
Hatékonyabbá válunk az életünkben, ha megváltozunk oly módon, amely összhangban van ezekkel a tapasztalatokkal - ha fel tudunk idézni egy verset, vagy el tudunk énekelni egy dalt, ha képesek vagyunk követni a kapott utasításokat, ha jobban tudunk reagálni a lényegtelen ingerekre mint a fontos ingerekre, ha tartózkodunk az olyan viselkedéstől, amiért megbüntetnek, és gyakrabban viselkedünk oly módon, amiért megjutalmaznak bennünket.
A megtévesztő szalagcímek ellenére igazából senkinek a legcsekélyebb ötlete sincs, hogyan változik meg az agy, miután megtanulunk elénekelni egy dalt vagy elmondani egy verset. De sem a dal, sem a vers nem "tárolódik" benne. Az agy egyszerűen oly módon változik meg, amely lehetővé teszi számunkra, hogy bizonyos körülmények között elénekeljük a dalt vagy felidézzük a verset. Amikor megkérnek, hogy adjuk elő, sem a dal, sem a vers semmilyen értelemben nem kerül "letöltésre" az agy egyik részéből sem, mint ahogy az ujjaink mozgását sem "hívjuk le", amikor megérintjük az asztalt. Egyszerűen csak éneklünk és szavalunk, nincs szükség a letöltésre.
Néhány évvel ezelőtt Epstein megkérdezte Eric Kandelt, a Columbia Egyetem neurológusát - Nobel-díj nyertes annak a néhány kémiai változásnak az azonosításáért, amelyek a Aplysia (egy tengeri csiga) neurális szinapszisaiban zajlanak, miután megtanulnak valamit -, hogy mit gondol meddig tart, hogy megértsük, hogyan működik az emberi emlékezet. Gyorsan válaszolt: "Száz évre." (6) Epstein nem gondolt arra, hogy megkérdezze őt, hogy az IP metafora vajon lelassította-e a neurológiát, de néhány idegtudós valóban hiszi az elképzelhetetlent, hogy a metafora nem nélkülözhetetlen.
Néhány kognitív tudós - különösen Anthony Chemero a Cincinnati Egyetemről, a "Radical Embodied Cognitive Science" (2009) (Radikális megtestesült kognitív tudomány) szerzője - most már teljesen elutasítja azt a nézetet, hogy az emberi agy úgy működik, mint egy számítógép. A meghatározó nézet az, hogy mi, mint a számítógépek, azáltal értjük meg a világot, hogy számításokat hajtunk végre annak gondolati ábrázolásain, de Chemero és mások az intelligens viselkedés megértésének egy másik módját írják le - mint egy közvetlen kölcsönhatást az élő szervezetek és a világ között. (7)
Epstein kedvenc példája a drámai különbség az IP perspektíva és aközött, amit néhányan jelenleg "anti-reprezentációs" nézetnek neveznek, tekintettel az emberi működésre, ami annak a módnak a két különböző magyarázata, ahogy egy baseball játékosnak sikerül elkapnia egy repülő labdát - csodálatosan kifejtve Michael McBeath, jelenleg az Arizonai Állami Egyetem kutatója és kollégái részéről egy 1995-ös tanulmányban, amely a Science-ben jelent meg. (8) Az IP perspektíva megköveteli a játékostól, hogy megfogalmazzon egy becslést a labda repülésének különböző kezdeti feltételeiről - az erőhatásról, a pályagörbe szögéről, ilyesfajta dolgokról -, majd, hogy létrehozzon és elemezzen egy belső modellt a röppályáról, amelyen a labda valószínűleg mozogni fog, majd felhasználja ezt a modellt, hogy irányítsa és állítsa a motoros mozgásait az időben folyamatosan annak érdekében, hogy elkapja a labdát.
Ez mind szép és jó, ha ezt számítógépként működve tesszük, de McBeath és kollégái egy egyszerűbb megfontolásra jutottak: hogy elkapja a labdát, a játékosnak csak úgy kell mozognia, hogy megtartja a labdával a folyamatos vizuális kapcsolatot a hazai bázishoz és a környezethez képest (technikailag egy 'lineáris optikai pálya'). Ez bonyolultnak hangzik, de valójában hihetetlenül egyszerű, és teljesen mentes a számításoktól, ábrázolásoktól és algoritmusoktól.
Soha nem kell amiatt aggódnunk, hogy az emberi elme ámokfutóvá válik a virtuális térben, és soha nem fogjuk elérni a halhatatlanságot a letöltés révén.
Két elszánt pszichológia professzor a Leeds Beckett Egyetemen az Egyesült Királyságban - Andrew Wilson és Sabrina Golonka - a baseball példát sok másikkal együtt egyszerűen és ésszerűen vizsgálja az IP keretein kívül. Már évek óta írnak arról, amit ők "az emberi viselkedés tudományos tanulmányozásának koherensebb, honosított megközelítésének" neveznek, "ami ellentmond az uralkodó kognitív idegtudomány felfogásának." (9) Ez messze nem egy mozgalom, azonban a többségi kognitív tudományok továbbra is kritika nélkül lubickolnak az IP metaforában, és a világ néhány legbefolyásosabb gondolkodója nagy előrejelzéseket tett az emberiség jövőjével kapcsolatban, amely a metafora érvényességétől függ.
Az egyik jóslat - melyet többek közt a futurista Kurzweil, a fizikus Stephen Hawking és Randal Koene neurológus tett - az, hogy mivel az emberi tudat állítólag olyan, mint egy számítógépes szoftver, hamarosan letölthető lesz az emberi elme egy számítógépre, amelynek áramköreiben intellektuálisan rendkívül erősek és nagy valószínűséggel halhatatlanok leszünk. Ez a koncepció vezetett a "Transzcendens" (2014) című film elképzelt negatív jövőképű cselekményéhez Johnny Depp főszereplésével, akinek egy Kurzweili tudósként letöltötték az elméjét az internetre, ami katasztrofális következményekkel járt az emberiség számára.
Szerencsére az IP metafora miatt mindez enyhén érvénytelen, és soha nem kell amiatt aggódnunk, hogy az emberi elme egy ámokfutóvá válik a virtuális térben, és sajna soha nem leszünk halhatatlanok a letöltés révén. Ez nem csak a tudat szoftver hiánya miatt van az emberi agyban; van itt egy mélyebb probléma - nevezzük ezt az egyediség problémájának -, amely egyszerre inspiráló és nyomasztó.
Mivel sem "memória bankok," sem az ingerek "ábrázolásai" nem léteznek az agyban, és mivel minden, ami szükséges számunkra, hogy működni tudjunk a világban, hogy az agy rendezett módon változzon a tapasztalataink eredményeként, ezért nincs okunk azt feltételezni, hogy bárkit közülünk azonos módon változtat meg ugyanaz a tapasztalat. Ha két ember ugyanazon a koncerten vesz részt, a változások, amelyek végbemennek az egyikük agyában, amikor Beethoven 5. szimfóniáját hallgatják, szinte biztosan teljesen eltérőek a másik ember agyában bekövetkező változásokhoz képest. Ezek a változások, bármilyenek is legyenek, a meglévő, teljesen egyedülálló idegi struktúrára épülnek, és minden egyes struktúra egy életen át fejlődött ki az egyedi tapasztalatok révén.
Ez az oka annak, ahogy Sir Frederic Bartlett bizonyította "Az emlékezés" (1932) című könyvében, hogy nincs két ember, aki egy hallott történetet azonos módon ismételne el, és az idő múlásával a történet előadása egyre inkább el fog térni az eredetitől. Soha nem készült a történetnek "másolata," ehelyett minden személy, amikor hallotta a történetet, bizonyos mértékig megváltoztatta annyira, hogy amikor később a történetről kérdezték (bizonyos esetekben napok, hónapok vagy akár évek múlva, miután Bartlett először olvasta fel nekik a történetet), bizonyos fokig újra megtapasztalták a történet meghallgatását, bár nem túl jól (lásd fent az egydollárosról készült első rajzot).
Ez inspiráló, mert azt jelenti, hogy valóban mindannyian egyedülállóak vagyunk, nem csak a genetikai felépítésünkben, hanem abban is, ahogy az agyunk változik az idők során. Ugyanakkor lehangoló, mert a neurológus számára ijesztő módon képzeletet felülmúlóvá teszi a feladatot. Bármely adott tapasztalat szabályos változással jár több ezer, több millió neuronban vagy akár az egész agyban, és a változás mintázata minden agyban más.
Ami még rosszabb, még ha képesek is lennénk arra, hogy egy pillanatképet készítsünk az agy 86 milliárd neuronjáról, majd szimulálnánk ezeknek a neuronoknak az állapotát egy számítógépen, ez a hatalmas minta nem jelentene semmit a testen kívül, amely létrehozta azt. Ez talán a legsúlyosabb, ahogyan az IP metafora eltorzította az emberi működésről való gondolkodásunkat.
Gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz ez a probléma. Ahhoz, hogy megértsük akár csak az emberi értelem alapjait, szükségünk lehet ismerni mind a 86 milliárd neuron és a 100 billió összeköttetésük jelenlegi állapotát, valamint a különböző erősségeket, melyekkel össze vannak kapcsolva, plusz annak a több mint 1000 fehérjének az állapotát, amelyek ott vannak minden egyes kapcsolódási pontnál, de azt is tudnunk kell, hogy az agy pillanatról pillanatra történő tevékenysége hogyan járul hozzá a rendszer integritásához. Ha ehhez hozzáadjuk minden egyes agy egyediségét, részben minden egyes ember történetének egyedisége miatt, akkor Kandel jóslata túlzottan optimistának kezd hangzani. A New York Timesban alig több mint egy évvel ezelőtt Kenneth Miller neurológus azt mondta, hogy szerinte "évszázadokba" telik, mire rájövünk az alapvető idegi kapcsolatokra. (11)
Eközben hatalmas összegeket költenek agykutatásra, amely egyes esetekben hibás gondolatokon és ígéreteken alapulnak, melyeket nem lehet betartani. A legkirívóbb félresikerült neurológiai példa, melyről a Scientific American számolt be nemrég, egy 1,3 milliárd dolláros emberi agy projekttel kapcsolatos, melyet az Európai Unió indított 2013-ban. A karizmatikus Henry Markram (lásd a fenti videóban) által meggyőzve, hogy létre tud hozni egy szimulációt az egész emberi agyról egy szuperszámítógépen 2023-ra, és hogy egy ilyen modell forradalmasíthatja az Alzheimer-kór és más betegségek kezelését, az EU tisztviselők által támogatott projektnek gyakorlatilag nem volt korlátozása. Kevesebb mint két év alatt a projekt egy "agyi ronccsá" vált, és Markramot megkérték, hogy mondjon le. (12)
Organizmusok vagyunk és nem számítógépek. Tegyük magunkat túl ezen! Próbáljuk megérteni magunkat anélkül, hogy felesleges szellemi poggyászt cipelnénk. A IP metafora fél évszázadig futott, miközben kevés dolgot eredményezett, ha egyáltalán van ilyen utólag visszatekintve. Eljött az idő, hogy megnyomjuk a Delete billentyűt.
(1) - https://georgezarkadakis.com/in-our-own-image/
(2) - http://mek.oszk.hu/01200/01255/html/
(3) - http://howtocreateamind.com/
(4) - http://cercor.oxfordjournals.org/content/14/11/1214.full
(5) - http://journals.sagepub.com/doi/abs/10.1177/2167702615589308
(6) - http://drrobertepstein.com/downloads/Epstein-BRUTH_TRUTHS_ABOUT_THE_AGING
(7) - http://uberty.org/wp-content/uploads/2015/03/Anthony-Chemero-Radical-Embodied-Cogni
(8) - https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/7725104
(9) - http://psychsciencenotes.blogspot.hu/p/about-us.html
(10) - https://www.amazon.com/Future-Brain-Promise-Tomorrows-Neuroscience/dp/019530893X
(11) - http://www.nytimes.com/2015/10/11/opinion/sunday/will-you-ever-be-able-to-upload-your
(12) - https://www.scientificamerican.com/article/why-the-human-brain-project-went-wrong-and
aeon