Az édesanyám eladott engem, és elvitt bárhová, amikor telefonhívást kapott. A főnöke ennek a pedofil hálózatnak egy belga miniszter volt. Az ügyfelei az elit tagjai voltak. Felismertem az embereket a televízióban. Az arcuk ismert volt a tömegek számára, miközben én a hatalomfüggőségük sötét oldalával néztem szembe - egy olyan oldallal, amiről senki sem hitte, hogy létezik. Találkoztam VIP emberekkel, európai államfőkkel és az egyik királyi család egy tagjával.
1969-ben a hatodik születésnapom környékén vittek el először egy orgiára egy kastélyba. Egy szadomazochista showban használtak egy kis színpadon egy vas nyakörvvel leláncolva és emberi ürüléket kellett ennem. Aztán ott feküdtem, mint egy törött tárgy és annyira megalázottnak éreztem magam, hogy tennem kellett valamit, hogy megmentsem a lelkem, vagy pedig - és ezt biztosan tudtam - elhervadtam és meghaltam volna.
Felemeltem magam és megálltam, ránézve az arisztokraták bizarr tömegére, akik hippiknek öltöztek, imbolyogtak a zenére, buzgón adagolták maguknak a kis tablettákat és az előre sodort füves cigarettákat, melyeket ezüst tálcán hordtak körbe a józan pincérek. Reszkettem a félelemtől, de a testem kiegyenesedett és lecsendesítette magát, mint ahogy egy íj megfeszül a lövés előtt, és hallottam a hangomat, mintha nem is a sajátom lett volna, korholva a felnőtteket és azt mondtam nekik, hogy ez nincs rendben, hogy meg fogom mondani őket és mindannyian mennek a börtönbe.
Csendben elvezettek és levittek a pincébe. Biztos voltam benne, hogy meg fognak ölni, de ehelyett megmutatták nekem egy fiatal áldozat friss testét. Csendben kellett maradnom.
Hétközben iskolába jártam. Egy félénk lány voltam kevés baráttal. Emlékszem, egyszer másodikban felfigyeltem, ahogy megváltozik az energia a teremben amint észrevettem, hogy minden tekintet rám szegeződik. A tanár felszólított, de túl messze jártam, hogy meghalljam. Azon töprengett hangosan, hogy vajon tudom-e a választ a kérdésére, és csak ültem a kínos csendben, miközben az osztály nevetett.
Egy senki voltam az iskolában és otthon sem törődött velem senki. Több figyelmet kaptam a hálózatban. Jó érzés volt, hogy gyönyörű, érzéki tárgyként tekintettek rám a magas színvonalú ízléssel rendelkező, hatalommal bíró férfiak. Ez volt az egyetlen pozitív dolog az életemben és ebbe kapaszkodtam mint az egyetlen mentőtutajba, ami nem hagyott elsüllyedni a szégyen és az önutálat tengerében.
Miután négy évet túléltem a hálózatban, amikor 10 éves voltam, egy vendég magával hozta a 20 éves fiát: magas, lendületes, szőke és kék szemű. Merészen közeledett hozzám. Mosolyogtam, és ő egy kis szajhának hívott.
"Azt hiszed, szeretek itt lenni?" - mondtam gúnyosan.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy egész lényemet átjárta egy túlvilági erő. Kegyetlen büszkeséggel kiegyenesítettem a testem. Egy égő cigarettát nyomtak az alkaromba. Energikus testem tisztán dacolt vele. A gondolat, hogy "Nincs rád szükségem!" járt át és minden, amit láttam az energia volt a szeme kékjének nyugtalan óceánja mögött, és a szeretet azon fájdalom ellenére, amit átadott nekem.
Elvezettek egy kisebb szobába és kikötöztek egy hentes tuskóra. A férfi, aki megkínzott, egyike volt a hírhedt Dutroux eset vádlottjainak, amely amikor 1996-ban bekerült a hírekbe azt hittem, hogy felrobbantja a belga pedofil hálózatot. De helyette nyolc évvel később csak Marc Dutroux kapott életfogytiglant. 1974-ben azon az éjszakán meg kellett volna halnom a hentes tuskón, de az életemet az utolsó pillanatban megmentették.
Miközben kínoztak, a fiatalember a hálózatért felelős politikussal tárgyalt. Kötöttek egy alkut: a politikusnak fog dolgozni, meghosszabbítva kétes szolgáltatásait az életemért cserébe. Ez az egy jó cselekedete végül a saját életébe került. Ebben a miliőben minden emberség egy halálos gyengeség.
Megkímélték az életemet és azt mondták, hogy maradjak csendben örökre. Negyven évbe telt, mire meg tudtam szólalni.
1988-ban, amikor 25 éves voltam, Los Angelesben sétáltam, közel a Skid Row-hoz, amikor emberi ürülék halvány szaga csapott meg, és megtámadtak a szélsőséges megaláztatás emlékei, melyet gyerekként szenvedtem el. Az első gondolatom az volt, hogy "Ha ez igaz, akkor megölöm magam."
Túlságosan is azonosultam a tapasztalattal és a szégyen túl nagy volt. Nem voltam kész, és az emléket visszaszorítottam a tudatalattimba. Több évbe telt és számtalan órányi terápiába, hogy végre megoszthassam ezt az emléket egy biztonságos személlyel.
Elsőként itt osztom meg ezt a tapasztalatot nyilvánosan, mivel eljutottam gyógyulásomban egy olyan helyre, ahol megint hozzáférek ahhoz az erőhöz, ami az egyértelműség pillanataiban volt jelen a hálózatban. Azt is gondolom, hogy a világ jobban felkészült, mint valaha, hogy szembeszálljon a sötétséggel. Ezt kell tennünk, ha mint faj túl akarjuk élni.
A történet szereplője és elszenvedője Anneke Lucas, aki az alábbi videóban osztja meg borzalmas tapasztalatait és gondolatait.
http
GC