Miközben az Egyesült Államok és a Szovjetunió az űrkutatási fölény megszerzéséért versengtek az űrveseny során, egy másik, kevésbé reklámozott verseny folyt a két nemzet legnagyobb fúrói között. Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején az amerikaiak és a szovjetek külön terveket készítettek egy olyan erőfeszítés érdekében, hogy annyira mélyre fúrjanak a földkéregbe - a Föld 30-50 kilométer vastag sziklás héjába, ami 6730 kilométer távolságra van a bolygó magjától -, amennyire csak lehetséges.
Az amerikai "Mohole Projektet", amely a Csendes-óceán partján állomásozott Mexikónál 1966-ban támogatás hiánya miatt félbeszakították, de fontos precedenst jelentett a jövőbeni partmenti fúrási programok számára. A szovjetek a Föld Belső Mélyfúrási Tudományos Tárcaközi Tanácsának köszönhetően nagyobb sikert értek el. 1970-től 1994-ig a Kola-félszigeten végzett fúrásaik során lassan elértek egy világrengető rekordot, a legmélyebb lyukat a Földön.
A valóságban a Kola szupermély furata több lyukból áll, melyek egy központi furatból ágaznak el. A legmélyebb közülük az "SzG-3" nevet kapta, melynek átmérője mindössze 23 centiméter, a mélysége pedig 12,261 méter a földben. Ez nagyjából egyharmada a balti kontonentális réteg vastagságának.
Hogy megfeleljenek a tudományos céloknak, és hogy szinte folyamatos bepillantást nyerjenek a kéreg profiljába, a szovjetek kifejlesztettek egy a fúrás alján közvetlen fizikai mérések végzésére alkalmas eszközt. A fúróberendezés így nagyobb pontosságú méréseket tett lehetővé, mivel a kőzetminták a hihetetlen belső nyomás miatt deformálódtak, amikor a felszínre hozták őket.
Mondani sem kell, hogy a projekt során hatalmas mennyiségű földtani adatot sikerült összegyűjteni, melyek többségéből kiderült, hogy milyen keveset tudunk bolygónkról.
A Föld tanulmányozása gyakran erősen korlátozódik a felszíni megfigyelésekre és a szeizmikus vizsgálatokra, de a Kola-félszigeten fúrt lyuk közvetlen bepillantást tett lehetővé a kéreg szerkezetébe, ami próbára tette a geológusok korábbi elméleteit.
Az egyik legmeglepőbb jelenség a gránit bazalt átmenet hiánya volt, amire a tudósok már régóta vártak, amiről korábban azt feltételezték, hogy a felszín alatt 3-6 kilométeres mélységben létezik. A geológusok számára "Conrad-diszkontinuitás"-ként ismert kőzet átmenetnek a szeizmikus reflexiós felmérések szerint léteznie kellett volna.
Bár a folytonossági hiányt valamennyi kontinens alatt észlelték, a Kola-félszigeten végzett fúrás során soha nem találkoztak a feltételezett bazalt réteggel. Helyette gránitos sziklát találtak, amely túlnyúlik a 12 kilométeres mélységen.
Ez vezette a tudósokat arra a felismerésre, hogy a szeizmikus-reflexiós eredmények a kőzet metamorf változásai (vagyis az intenzív hő és nyomás) miatt vannak, és nem a kőzet típusának változása az oka, ahogy azt korábban gondolták.
És ha a földkéreg egy teljes rétegének hiánya nem lenne eléggé meglepő, a felszín alatt több kilométeres mélységben lévő sziklák repedéseiről megállapították, hogy vízzel telítettek. Mivel szabad víz nem feltételezhető, hogy létezik ilyen nagy mélységben, a kutatók úgy vélik, hogy a víz olyan hidrogén és oxigénatomokból áll, melyeket az óriási nyomás préselt ki a környező sziklákból, és megtartotta a felszín alatt a felette lévő vízhatlan sziklaréteg.
Ám a Kola-félszigeten végzett fúrások legérdekesebb felfedezése a kutatók részéről a több mint kétmilliárd éves sziklákban kimutatható biológiai aktivitás volt. Az élet legvilágosabb bizonyítéka mikroszkopikus leletek formájában került felszínre: huszonnégy egysejtű tengeri növényfaj, más néven planktonok konzerválódott maradványai.
A fosszíliák általában mészkő és szilícium-dioxid lerakódásokban találhatók meg, de ezeket a "mikrofosszíliákat" szerves vegyületek vonták be, melyek meglepően ép állapotban maradtak a környező kőzetek szélsőséges nyomása és hőmérséklete ellenére.
Bár a Kola-félszigeten végzett fúrási projekt során szerzett adatokat még mindig elemzik, a fúrást magát az 1990-es évek elején kénytelenek voltak leállítani a váratlanul felmerült hirtelen magas hőmérséklet miatt.
Bár a hőmérséklet emelkedés megfelelt az előrejelzéseknek, körülbelül 3000 méteres mélységben a hőmérséklet nagyobb arányban növekedett, és a lyuk alján elérte a 180 Celsius fokot. Ez egy drasztikus különbség volt a várt 100 Celsius fokhoz képest. Szintén váratlan volt a kőzetsűrűség csökkenése 4,5 kilométeres mélységben. Ezen a ponton túl a szikla nagyobb porozitású és áteresztőképességű volt, ami a magas hőmérséklettel együtt azt eredményezte, hogy a szikla inkább műanyagként viselkedett, mint tömör kőzetként, ami szinte lehetetlenné tette a fúrást.
A magminták közül sok megtalálható Zapolyarny nikkel bányavárosban, a fúrástól mintegy tíz kilométerre délre. A nagyratörő küldetés és a geológiai valamint biológiai tudásunkhoz való hozzájárulása miatt a Kola-félszigeten végzett szupermély fúrás továbbra is az egyik legfontosabb emléke a szovjet korszak tudományának.
Dokumentumfilm a Kola-félszigeten végzett fúrásokról.