Bár az embereknek a történelem során meg kellett dolgozniuk azért, hogy eljussunk egy olyan kultúrába, ami arra késztet bennünket, hogy azt higgyük, hogy gazdasági szabadságban élünk, a legtöbben nincsenek tudatában annak, hogy valójában szolgaságra vagyunk ítélve.
Automatikusan elfogadjuk a 40 órás munkahetet szűkös órabérért, mint normális dolgot, bár sok a túlóra és még mindig a túlélésért küzdenek a legtöbben. Vannak olyanok is, akik eleget keresnek ahhoz, hogy kényelmesen éljenek, de nem dolgozhatnak kevesebb órát - vagy 40 órát dolgozik valaki, vagy egyáltalán nem kap munkát. Engedelmeskedünk, amikor megmondják, hogy mit kell hordanunk, mikor kell érkeznünk és indulnunk, hogy mikor ehetünk és mehetünk ki a mosdóba. Hogyan jutottunk el idáig, hogy ezt megengedjük?
A 40 órás munkahét az ipari forradalom idejéből származik Nagy-Britanniából, amikor egy ponton 10-16 órát kellett dolgozniuk a munkásoknak, és emiatt tiltakozni kezdtek. A munkakörülmények az amerikaiak számára is elkezdtek romlani, és 1836-ra a munkásmozgalmak 40 órás munkahetet követeltek. A polgárok mindkét esetben annyira túlterheltek voltak, hogy a nyolc órás munkanapot könnyen elfogadták. Ez a rendszer mára feleslegessé vált, de még mindig elfogadjuk a kapitalista társadalmakra gyakorolt hatása miatt.
Sok tényező járult hozzá és vezetett el a jelenlegi gazdasági rendszerhez és a 40 órás munkahét elfogadásához. Három fő tényezője a fogyasztói társadalom, az infláció és az adósság. Először is fontos megérteni, hogy pontosan mi is az infláció, hogyan működik és hogyan vezet el az adóssághoz.
Az infláció
Hogy leegyszerűsítsük, mondjuk az Egyesült Államok kormányának szüksége van pénzre egy olyan háborúhoz, amit az idén folytatni akar. Kölcsönt kérnek a Federal Reserve-től, és a Fed vállalja, hogy kötvényeket vásárol (egyfajta adóslevél) a kormánytól a kért kölcsön összegének fejében. Az Egyesült Államok kormánya kinyomtat egy csomó darab papírt, amire azt mondja, hogy "Kincstári Kötvény," míg ugyanebben az időben a Federal Reserve nagy mennyiségű kisebb papírt nyomtat, amit pénzként ismerünk. Egy kereskedés történik a kormány és a Federal Reserve között - kötvényeket a pénzért -, és az Amerikai Egyesült Államok kormánya közvetlenül beteszi ezt az újonnan nyomtatott pénzt egy másik bankba, amely viszont díjakat és kamatot számol fel. Gyakorlatilag így jön létre a pénz a semmiből.
Bár ez a folyamat jelenleg elektronikusan zajlik (a pénznek mindössze 3 százaléka létezik fizikai formában, a másik 97 százalék a számítógépekben), a probléma mindezzel az, hogy elértékteleníti a dollárt. Egy időben a valutát aranyban mérték. Ez volt az, ami értéket adott a pénznek, de most a pénz értéke a Federal Reserve-re van bízva, amelynek nincs erkölcsi kifogása az ellen, hogy a még több pénz nyomtatásával csökkenti az értékét (alapvetően törvényes hamisítás). A nyomtatás költségeire a Federal Reserve pénzt hoz létre, amit az amerikai kormány megígér, hogy visszafizet, ami ráadásul olyan pénz, ami sohasem létezett.
Ugyanígy működik, amikor a magánbankok hitelt adnak a polgároknak. Minden alkalommal, amikor egy ilyen tranzakció történik, a pénz tényleges értéke csökken, és ezért van infláció. Egy dollár 1913-ban annyit ért, mint 2007-ben 21,60 dollár. Ez 96 százalékos leértékelődés, amióta a Federal Reserve létrejött. Hogyan vezet mindez a gazdasági rabszolgasághoz? Az okozott inflációs adóssággal.
Az adósság
Mivel a pénz hitelek által jön létre, ez azt jelenti, hogy adósságot teremt. A pénz egyenlő az adóssággal, és az adósság egyenlő a pénzzel. Tehát minél több pénz van, annál több az adósság, és fordítva. Ez azt jelenti, ha a kormány és minden polgár valahogy visszafizetné a hitelek miatti adósságát, akkor nem lenne egyetlen dollár sem forgalomban.
A kamatok is fontos szerepet játszanak ebben az egyenletben. Ha kölcsönt veszünk fel és a bank pénzt ad, ami technikailag nem is létezik, ők azt is elvárják, hogy további kamatokat fizessünk. Ha a hitelezett pénz a Federal Reserve-től érkezik, akkor hol van a pénz, amiből állítólag a kamat származik?
A válasz, sehol.
Ez azt jelenti, hogy nem számít mi történik, egy nemzet soha nem lesz képes kimászni az adósságból, és pontosan ez a célja ennek az aprólékosan összehangolt rendszernek. Mint egy érmén a fej vagy írás, valaki valahol mindig csődbe megy, hogy pótolják a kamatot, hogy fizethessék a még több adósságot. És így a nemzetek egyre mélyebbre süllyednek, miközben a megélhetési költségek emelkednek, és a túlélés a gazdaságban egyre nehezebb. Ez a túlélés miatti kétségbeesés és az a tény, hogy beleszülettünk ebbe a rendszerbe végül azt okozza, hogy mindannyian gondolkodás nélkül elfogadjuk a 40 órás munkahetet.
Tehát, most már értjük azt az erőt, amely arra kényszerít bennünket, hogy fogadjuk el a helyzetünket, de hogyan lehet az, hogy a bankok és a vállalatok számára a 40 órás munkahét előnyös?
Végül is a tanulmányok azt mutatják, hogy az átlagos irodai dolgozó három órányi elvégzett munkával kevesebbet kap, mint amennyi nyolc órai munkáért járna neki, és a jelentések szerint az amerikai vállalati nyereség szárnyal, miközben a bérek csökkennek.
A Munkaügyi Statisztikai Hivatal adatai azt mutatják, hogy a termelékenység 2,3 százalékkal nőtt éves szinten 2014 harmadik negyedévében, miközben az órabérek mindössze 1,3 százalékkal emelkedtek, és ez volt az alapvető minta, ami idővel összeadódott. A vállalati nyereség 85 éves legmagasabb szintjén áll, akkor miért nem fizetnek többet, miért nem kell kevesebbet dolgozni, és miért nem hoznak létre további munkahelyeket azok számára, akiknek szükségük van rá? Ez vezet el bennünket a fogyasztáshoz. (1)
A fogyasztás
A fogyasztás a szótár szerint az a meggyőződés, hogy az a jó az embereknek, ha kiadnak egy csomó pénzt a termékekre és szolgáltatásokra. Ez egy bizonyos pontig igaz lehet, de a jelenlegi kapitalista rendszer és a megélhetési költségek miatt a fogyasztásnak egyre több a társadalomra gyakorolt negatív hatása, különösen akkor, ha figyelembe vesszük az inflációt és a növekvő adósságot. Minél többet vásárolunk, annál inkább tápláljuk a vállalatokat és a bankokat, amelyek viszont gazdasági rabszolgaságba hajtanak bennünket.
Az 1800-as évek és az ipari forradalom óta a "fogyasztók" egyre nagyobb mennyiségű pénzt költenek komolytalan vásárlásokra. Ezt a túlzott kényeztetést a vállalatok ápolják és táplálják a haszonszerzéssel, mint eszköz segítségével. Pszichológiai célzásokat ültettek el a társadalom tudatalattijában generációkon keresztül a fogyasztói reklámokkal, amelyek bizonyos szokásokhoz és hiedelmekhez vezettek.
Néhány példa:
"Vedd meg most, fizess később" - A General Motors Acceptance Corporation (GMAC) kezdte el ezt a gondolkodásmódot, amikor 1919-ben létrehozták, és elkezdték támogatni a hitel adását azoknak az embereknek, akik autókat vásárolnak. Az amerikaiak végül használni kezdték ezt az új hitelezési tervet szinte mindenre.
"Szerezd meg a legújabbat" - Általában úgy gondolják, hogy az amerikai fogyasztói kultúra elején ez a gondolkodásmód akkor kezdődött, amikor a General Motors bemutatta az évenként változó gépjármű modelleket. Az emberek a legújabb modellt akarták minden évben, és ez a gondolat hamarosan elterjedt. A legtöbbünk, akár bevalljuk, akár nem, ismeri ezt a mentalitást. Ahelyett, hogy megtartanánk a régi kenyérpirítónkat, ami tökéletesen működik, az új retro stílusú rozsdamentes acél modellt akarjuk, mert puccosan néz ki a konyhapulton.
"1929-1945 gazdasági válság és háború" - A gazdasági világválság után nem sokkal jött a 2. világháború, melynek során a hirdetők olyan termékeket ígértek, amelyek akkor lesznek elérhetők, ha eljön a béke. Ennek eredményeképpen az ügyfelek (fogyasztók) alig várták, hogy költeni kezdhessenek, miután véget ért a háború.
"Béke" - Amikor a háború véget ért, a győzelmet fogyasztói optimizmus és gazdasági növekedés követte.
"Töltse fel!" - A hitelkártyát először a Diners Club népszerűsítette - egy fizetőkártya társaság, amely jómódú és sokat utazott egyéneket szolgált ki a világ minden táján. Más cégek is követték és elkezdték a hitelkártyákat "időtakarékos eszközként" hirdetni a pénzköltés helyett, ami ténylegesen nem állt rendelkezésre.
"A nagyobb jobb" - Az 1970-es évek során a vállalatok tömegesen kezdtek hitelkártyákat küldeni olyanoknak, akik nem kérték őket. Mire az amerikaiakban már kialakult a gondolat, hogy "minél nagyobb, annál jobb," a hitelkártya robbanás végül ezt az elgondolást használta ki. Az embereknek jelenleg lehetőségük van megszerezni olyan extravagáns dolgokat, amit korábban nem tudtak annak ellenére, hogy ezzel kolosszális adósságokat halmoznak fel. A kongresszus hamarosan szabályozni kezdte a hitelkártya kibocsátást, és megtiltotta küldését olyanoknak, akik soha nem kértek belőle.
A vállalatok mindenféle iparágban kihasználják az emberek nyilvános hajlamát arra, hogy gondatlanok a pénzzel, és amikor csak tudják, ösztönzik ezt a szokást az alkalmi vagy nem alapvető kiadások esetében. Például "A vállalat" című dokumentumfilmben egy marketing pszichhológus egy módszert ismertetett, amelyet az értékesítés növelésére használt, melynek lényege, hogy arra biztatja a gyerekeket, hogy nyaggassák a szüleiket azért, hogy vegyenek nekik játékokat. Tanulmányok kimutatták, hogy az ilyenfajta vásárlások 20-40 százaléka annak eredménye, hogy a gyerekek nem hagyták nyugton a szüleiket.
"Manipulálni tudod a fogyasztókat, hogy akarják és ezért megvásárolják a termékeidet. Ez egy játék." - Lucy Hughes, "A nyaggatási faktor" társalkotója.
A 40 órás munkahét a végső eszköz a vállalatok számára, hogy fenntartsák a túlzottan engedékeny kiadások kultúráját. A jelenlegi munkakörülmények között az embereket arra kényszerítik, hogy az életüket az estéikre és a szabadnapjaikra építsék. Azon kapjuk magunkat, hogy hajlamosabbak vagyunk szórakozásra és kényelemre költeni, mert ritkán van szabadidőnk. Amikor időnk van saját magunkra, ez általában röpke, és végül azt vesszük észre, hogy elhanyagolunk olyan tevékenységeket, amelyek ingyen vannak - mint például a gyaloglás, edzés, olvasás, meditálás, sport, hobbi, stb., mert túl sok időt vesznek igénybe.
Miközben egyesek számára az extra pénz a személyes idő vásárlását jelenti, másokat nem csak a személyes szabadságuktól fosztja meg, hanem a megélhetésért küzdenek. A "tökéletes" fogyasztó teljes munkaidőben dolgozik, egy szép összegnyi pénzt keres, a szabadidejében keresi az élvezeteket, és valamilyen formában minden hónapban ezt teszi. Azonban azok is, akik nem keresnek tisztességesen, néha kis lépésekben szintén pazarolják a pénzüket, miközben rossz indokkal felesleges dolgokra költenek - egy pohár kávé itt, egy sajtburger ott, és egy nagyon klassz bolyhos állatka lóg az 1993-as Honda Civiced visszapillantó tükrén.
Bárhonnan is nézzük, egy boldogtalanabb, esztelenebbek, és túldolgoztatott társadalommá váltunk. Buta dolgokat vásárolunk, melyek pillanatnyi boldogságot okoznak mielőtt megunjuk őket és túladunk rajtuk. Szükségét érezzük, hogy lépést tartsunk a divattal, vagy hogy beteljesítsük azt a gyermekkori elképzelésünket, hogy milyennek kellene lennie a felnőttkornak. Eltitkoljuk az érzéseinket, elkerüljük a problémákat, és a pszichológiai szükségleteinket anyagi dolgokra cseréljük. Amiatt, hogy a társadalom szabadaideje szűkös, az emberek többet fizetnek a kényelemért, a kielégülésért és bármi más megkönnyebbülésért, amit meg lehet vásárolni.
Az emberek betegen tartása rendkívül jövedelmező a nagyvállalatok számára, és az erőfeszítéseik eddig szépen kifizetődtek. A társadalmunk már átalakult egy ipar táplálta gazdasági rabszolgasággá, és a fogyasztás kulcsfontosságú tényező ebben a korrupt rendszerben, amelynek az emberek fölött közvetlen a befolyása. A fogyasztók az egyetlenek, akik képesek megállítani a fogyasztást.
(1) - http://www.wsws.org/en/articles/2014/12/04/wage-d04.html
CE