A sok százezer, pusztában vándorló izraelita képviseletében mintegy hetvenen meghívást és engedélyt kaptak arra, hogy a jármű fedélzetére léphessenek:
1. És monda Mózesnek: Jőjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abihu, és az Izráel vénei közül hetvenen, és hajtsátok meg magatokat előtte távolról.
2. És csak Mózes közeledjék az Úrhoz, amazok pedig ne közeledjenek, és a nép se jöjjön fel vele.
9. Azután felméne Mózes és Áron, Nádáb és Abihu, és az Izráel vénei közül hetvenen;
10. És láták az Izráel Istenét, és annak lábai alatt valami zafír fényű tárgy vala, és olyan tiszta, mint maga az ég.
11. És Izráel fiainak e választottjaira nem bocsátá kezét: jóllehet látták az Istent, mindazáltal ettek és ittak is.
Mózes II. könyve 24
Napjainkban már nagyon is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a végtelen kozmoszban létezhetnek rendkívül fejlett és jóindulatú társadalmak. Hiszen amennyiben azok agresszívak, rosszindulatúak lennének, akkor a fejlődésük során önmagukat teljesen vagy részlegesen elpusztították volna. Azért mondom, hogy részlegesen, hiszen az is elképzelhető, hogy nagyobb kataklizmák hatására ezek a társadalmak "megtisztultak", "megjobbultak". Ilyen kataklizmákról szól János Mennyei jelenésekről szóló könyve. János apostolon keresztül ez a kozmikus társadalom fontos üzenetet-információt juttatott el hozzánk, melyekről az alábbi könyv legvégén lesz szó.
Mivel a kezdetektől fogva itt vannak, és óvó gondoskodással viseltetnek irányunkban, mintegy küldetést teljesítve, akárcsak azok, akik a középkorban vitathatatlan jószándékkal próbáltak más népeket megnyerni a keresztény vallás számára, ezért nevezem én őket misszionáriusoknak. Hiszen napjainkban UFÓ-knak és Ufonautáknak hívjuk Őket. Erről én azt vallom, hogy sértő és személytelen. Sőt kijelentem: ellenséges. Erre nem szolgáltak rá. Ezért a könyvben mindvégig misszionáriusoknak nevezem Őket.
Sokan kérdezhetnék, hogy ha olyannyira óvó gondoskodással viseltetnek irántunk, akkor miért történhettek olyan szörnyűséges események, mint a világháborúk? Hiszen akkor közbeavatkozhattak volna. De mégsem tették.
Mindezt ahhoz hasonlíthatnánk, ahogy egy földi szülő viseltetik a kiskorú gyermekével szemben. Óvja, védi, gondozza. Ugyanakkor nem lehet mindenütt ott, és ami a legfőbb, nem szólhat bele a gyermeke életének minden egyes percébe. Hiszen tudjuk, hogy mindezzel csak neki okozná a legnagyobb kárt.
Ugyanis akkor a gyermeknek nem alakulna ki önálló személyisége. Épp ezért hagyja a szülő - annak ellenére, hogy nagyon szereti a gyermekét -, hogy az sokszor fájdalmas, de hasznos tapasztalatokat szerezzen. Mert ha egyszer a kezével megfog egy forró tárgyat, mellyel megégeti magát, akkor mindörökre megtanulja, hogy ilyet máskor ne tegyen. Persze a legjobban a szülőnek fáj, ha ilyen a gyermekével megesik, de ez a szükséges rossz.
Valahogy így vannak ezzel Ők is. Úgy viseltetnek velünk szemben, mint a szülő viselkedik a gyermekével. Ők sem szólhatnak bele történelmünk minden egyes eseményébe. Pedig a létező legnagyobb jóindulattal-szeretettel viseltetnek irántunk.
"Azon a napon az én nevemben kértek majd: és nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát ti érettetek; Mert maga az Atya szeret titeket..." Ezeket Jézus mondotta róluk kétezer esztendővel ezelőtt... Így ezek azok a kataklizmák, melyeken keresztül megtanuljuk mindazt, mit ne tegyünk máskor.
Van a Bibliának egy jóslata, éspedig az, hogy Jézus újra eljön közénk. Mit gondol, kedves olvasó, mindez úgy fog-e történni, ahogy a Biblia leírja - trombitaszóval és angyalok seregével? Lehet... És lehet, hogy ugyanúgy, mint kétezer évvel ezelőtt történt: földi emberként.
Mert eljött az ideje azon sorsdöntő történéseknek, melyek civilizációnkat kivezetik abból az erkölcsi és társadalmi mélypontról, ahol ma van. Hiszen senki nem tudja a választ arra, hogyan oldható meg a bűnözés, a terrorizmus, a helyi háborúk, és sok más, létünket fenyegető probléma.
Két választásunk van: az egyik út a teljes káosz és megsemmisülés, a másik valami gyökeresen új, mindeddig számunkra ismeretlen - ha megtudjuk azt, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk.