Mit taníthat nekünk az életről az a szerzetes, aki egy halott emberért imádkozik egy vasútállomáson?

Tudjuk, hogy életünk csak egy röpke kifejeződése a végtelennek, de az életben kevés olyan példa van, amely segíti ennek a ténynek a mély megértését.

Amikor egy szerzetes egy öregembert talált, aki összegörnyedve ült a padon egy kínai vasútállomáson, megállt és imádkozott, majd meghajolt előtte. Tisztelte ezt az embert, aki természetes okokból halt meg, miközben egy vonatra várt, ami olyan sok igazságot mutat meg nekünk, hogy ha csak leülnénk és a képekre összpontosítanánk, akkor lehet, hogy könnyeznénk az alázattól és a felismeréstől.

Sírhatnánk örömünkben, hogy van egy újabb napunk, amely ránk vár és megtehetünk bármit. Van még egy pillanatunk, hogy elérjük a céljainkat, vagy hogy meglátogassunk valakit, akit szeretünk.

A fizikai valóság ideiglenes természetét látva rájöhetünk, hogy túl nagy nyomást gyakorlunk önmagunkra, hogy fiatalok, gyönyörűek, okosak és sikeresek legyünk. Amikor eljön a mi időnk, akkor már nincs mit tenni. De vajon mit tettünk azért, hogy ez az utazás szívbemarkolóbb vagy értelmesebb legyen?

A fotós, aki a képeket készítette, a következőket mondta el:

"Emlékszem jól, hogy november 25-én körülbelül délután 5 óra volt. Éppen befejeztem a nyugdíjba vonuló katonák fotózását, akiket bajtársaik búcsúztattak a vasútállomáson. Kifele menet hallottam, hogy valaki kiabál a sarokból, és röviddel ezután rengeteg ember gyűlt össze. A hang felé futottam, és eljutottam a tömeg elejére, és egy öregembert találtam a padon. Amikor felemeltem a fényképezőgépemet, egy szerzetes lépett ki a tömegből és a halott ember felé indult. A szerzetes lehajolt, hogy megfogja az öregember kezét, és elkezdett szentírásokat énekelni. Rögtön fotózni kezdtem. Egy perccel később jött a rendőrség és lezárta a területet. Miután a szerzetes befejezte a szertartást, meghajolt az idős ember felé és gyorsan eltűnt a többi elfoglalt utas között."

A szerzetes megjelenik és eltűnik, ahogyan átmeneti életünk is teszi. Megáldja az élet és halál ciklusát, majd egyszerűen továbbhalad.


A buddhisták számára azonban a halál nem az élet vége. Ez csak a test vége, melyben élünk ebben a konkrét inkarnációban. Az életünkben felhalmozódott szokásaink és karmáink alapján egy másik formát is felvehetünk.

Ahová megszületik egy ember, az a buddhista ember szemszögéből nézve a múltjának eredménye és a pozitív és negatív tettek felhalmozódása, valamint az ezen tettekből eredő karma (ok és okozat) következménye.

Hová fog ez az ember kerülni a következő megtestesült utazása során? Hová megyünk mindannyian? Azzal, hogy megtisztelte a halott embert a vasútállomáson, ez a szerzetes mindannyiunkat megáldott a saját utunkon, melyet éppen most járunk az Univerzumon keresztül.

Ahogy Leonardo Da Vinci írta egyszer a jegyzetfüzetébe: "Csakúgy, mint egy jól eltöltött nap után egy boldog alvás jöhet, egy jól eltöltött élet boldog halált hozhat."