Amikor először találkoztam Carollal, hónapok óta feküdt egy kórházi ágyban anélkül, hogy reagált, vagy a tudatosság bármilyen jelét mutatta volna.
A vizsgálat jelentős károkat mutatott agyának frontális lebenyében, amely több fontos kognitív képességünket befolyásolja, mint például a problémamegoldás, a memória, a nyelv és az ítélőképesség.
2005 júliusában a házas, 23 éves nőt két autó ütötte el, miközben egy forgalmas úton haladt át. Egy pillanatnyi figyelmetlenség újrafogalmazta az egész életét. Többször vizsgálták őt neurológusok, és vegetatív diagnózist állítottak fel. De valóban az volt?
1997 óta használtam kórházi agyszkennereket, hogy teszteljem a vegetatív állapotokban lévő betegeket, hogy lássam, vajon tényleg még mindig tudatuknál vannak-e, miközben csapdába estek a saját testükben.
A Cambridge-i Egyetem Addenbrooke Kórházának kutató munkatársa voltam, amikor szkenneltem az első "vegetatív" betegemet, Kate-et, amikor képeket mutattam neki a családjáról, miközben egy agyszkennelő gép belsejében feküdt.
Legnagyobb megdöbbenésemre agyának egy része, az úgynevezett fusiform gyrus válaszolt erre. Ez az agyi terület az arcfelismeréssel függ össze. Néhány hónappal később Kate elkezdett feléledni vegetatív állapotából, bár senki nem tudta biztosan megmondani, hogy ez hogyan történhetett.
Néhány évvel később Kate írt nekem és sürgette: "Kérem, használja fel az esetemet, hogy megmutassa az embereknek, mennyire fontosak a szkennelések. Nem reagáltam és reménytelennek látszottam, de a szkennelés megmutatta az embereknek, hogy ott voltam. Olyan volt, mint a varázslat, amely megtalált engem."
Adrian Owen
Kate esete óta egyre több vegetatív páciens vizsgálatát végeztük el, hogy megtaláljuk az élet jeleit. Bizonyítékaink arra utalnak, hogy az ebben az állapotban levő emberek 15-20%-a - akikről azt feltételezik, hogy nincs több tudatuk, mint egy fej brokkolinak - teljesen tudatosak, bár soha nem reagálnak a külső stimulációra.
Kinyithatják a szemüket, nyöghetnek és esetenként elszigetelt szavakat ejthetnek ki. Olyanok, mint a zombik, és úgy tűnik, hogy teljesen a saját világukban élnek, nincsenek gondolataik vagy érzelmeik. Sokan valóban képtelenek gondolkodni, ahogyan az orvosaik hiszik.
De egyes betegek esetében valami egészen más dolog tapasztalható: az érintetlen elméjük ott sodródik mélyen a sérült testükben és az agyukban. Az élet és a halál közötti szürke zónában vannak. Kollégáim és én igyekeztünk segíteni nekik, hogy felszínre bukkanjanak.
Tehát visszatérve Carolhoz. 2005-ben valami teljesen új dolgot próbáltunk. Ahelyett, hogy egyszerűen megpróbáltuk volna stimulálni a beteg agyát és látni valamit, megkértük Carolt, hogy térjen vissza hozzánk, miközben a szkennerünkben feküdt - egy funkcionális mágneses rezonancia képalkotó szkennerben (fMRI). Ez a gép megmutatja, hogy az agy mely részei aktívak azáltal, hogy kimutatja, melyek használják a legtöbb oxigént.
Arra kértük Carolt, hogy képzelje azt, hogy teniszezik -, hogy gondoljon arra, ahogy a karját előre-hátra mozgatja. Szerettük volna, ha elképzeli, ahogy teniszezik, mintha az élete ettől függene.
Bizonyos tekintetben úgy éreztem, hogy ez teljes őrültség. De azt tapasztaltuk, hogy amikor az egészséges önkéntesek a teniszezésre gondoltak az agyi szkennerben, akkor mindegyikük aktivált egy olyan területet, amely az agy tetején helyezkedik el, ami premotoros kéregként ismert. Ennek a végtagmozgásokra való felkészülésben van szerepe.
Amikor Carol volt a szkenner belsejében, valami csodálatos dolog történt. Amikor megkértük Carolt, hogy képzelje el a teniszezést, ugyanúgy aktiválta a premotoros kérgét, mint az egészséges önkéntesek.
Aztán megkértük Carolt, hogy tegyen valami mást - képzelje el, hogy sétál az otthonában. Kutatásaink azt mutatták, hogy amikor az emberek elképzelik, hogy egy ismerős környezetben mozognak, az agyuk azon részének aktivitását serkenti, melyet parahippocampus gyrusnak neveznek.
Azt szerettük volna, hogy Carol képzelje el a bútorokat, képeket, ajtókat és falakat.
Amikor azt mondtuk neki, hogy menjen egyik szobából a másikba, az agyi aktivitásának mintája megegyezett az egészséges önkéntesekével.
Egészen olyan volt, mint a mágia. Megtaláltuk őt. Mámorító érzés volt.
Furcsának tűnhet, hogy nem szkenneltük naponta Carolt, hogy megtudjuk, milyen is volt az ő világa. Sajnos a tudomány nem így működik. Amikor az etikai bizottság elé terjesztettük a kutatást, még nem vettük fontolóra annak a lehetőségét sem, hogy egy tudatos embert találunk, és ha igen, mit csináljunk vele.
Az egyetlen módja annak, hogy előremozdítsuk a tudományt az volt, hogy ragaszkodunk az általunk létrehozott szigorú protokollokhoz. Carol esetében a kitűzött célunk az volt, hogy érzékeljük a tudatosságot, de nem vehettünk részt véletlenszerűen egy négyszemközti beszélgetésben.
Carol családjának sosem mondtuk el, hogy tudatos elmét észleltünk benne. Vajon megértik-e, hogy bár kapcsolatba léptünk vele, ez volt az egyetlen dolog, amit megtehettünk? Nem volt gyógymód vagy megoldás, és semmilyen módon nem tudtunk rendszeresen kommunikálni Carollal.
Végül is nem az én döntésem volt. Kutató tudósként nem volt hatásköröm beavatkozni. Ha a családjának elmondja valaki, az az orvosa lehet, aki ebben az esetben eldöntötte, hogy közli velük, hogy klinikailag nem előnyös Carol számára.
Nem értettem egyet. Eszembe jutott Kate. Némi javulást volt tapasztalható az állapotában, miután családja tudomást szerzett a pozitív vizsgálatról, talán azért, mert a gondozása intenzívebbé és személyesebbé vált. De ez nem volt elég ahhoz, hogy meggyőzze Carol orvosát. Szívszorító volt.
Carol visszatért szülővárosába. Soha többé nem láttam. De most már elképesztő esélyünk van arra, hogy kommunikáljunk egy vegetatív pácienssel: kérdéseket tegyünk fel és válaszokat kapjunk - döntő fontosságú, hogy megkérdezzük, vannak-e fájdalmai.
Kate visszaemlékezései az ő vegetatív epizódjára szintén megrázóak. "Azt mondták, nem érezhetek fájdalmat," - írta nekem. - "Annyira nagyon tévedtek." Gyakran érzett dühöt, amiért nem tudott jelezni.
Néha sírni kezdett. Az ápolók úgy gondolták, hogy ez egy reflex. Kate még a saját életet is megpróbálta eldobni azzal, hogy visszatartja a lélegzetét. "Nem tudtam megállítani az orrom légzését," - írta. "Úgy tűnt, a testem nem akar meghalni."
2012-ben egy Scott nevű páciens esetében nyílt az első esélyünk arra, hogy megfelelő módon törjünk be ebbe a csendes világba. 1999. december 20-án egy kereszteződésen hajtott át, amikor egy rendőrautó ütközött neki, amely egy bűntett helyszínére sietett. Az ütés az agyát a koponyája belsejének szorította.
12 évvel később találkoztam vele. Épp most kerültem a Nyugati Egyetemre Londonba, a kanadai Ontarioba, ahol most egy olyan laboratóriumot vezetek, amely az akut agysérüléseket elszenvedett betegek értékelésére szakosodott. Beszéltem Bill Payne-nel, a város Parkwood Kórházának hosszú távú gondozásában dolgozó orvosával, és megkérdeztem, tud-e azokról a betegekről, akik alkalmasak lehetnek a tanulmányaink számára. Scott volt az első Dr. Payne listáján.
"A családja meg van győződve arról, hogy tudatánál van, de nem láttuk semmi jelét," - mondta.
Scott teljes bizonyossággal vegetatívnak tűnt számomra. Soha nem tudtunk semmilyen fizikai reakciót kiváltani belőle. Megkértük őt, hogy nézzen egy tükörbe, amit elé tartottunk - semmi. Megkértük rá, hogy érintse meg az orrát - semmi. Arra kértük, hogy nyújtsa ki a nyelvét. Semmi.
Ahogy a szkennerben feküdt, a csapatom egyik tudósa, Davinia Fernández-Espejo és én elvégeztük a rutin eljárást. - "Scott, kérlek, képzeld el a teniszezést, amikor meghallod az utasítást."
Még mindig libabőrös leszek, amikor eszembe jut, hogy mi történt. A szkennelő képernyőn Scott agya egy sor színben robbant fel. Valóban azt képzelte, hogy teniszezni kezd.
"Most képzeld el, hogy sétálsz a házadban, kérlek Scott!" Scott agya ismét válaszolt bizonyítva, hogy ott van belül, és pontosan azt teszi, amire kértük őt. Scott családjának igaza volt.
És most? Mit kérdezhetnénk? Davinia és én idegesen néztünk egymásra. Nagyon szerettem volna a dolgokat a következő szintre emelni, hogy Scottnak valami értelmes kérdést tegyek fel.
Sokat beszéltünk arról, hogy milyen előnyökkel jár a páciens megkérdezése, hogy vajon vannak-e fizikai fájdalmai. De mi van, ha Scott igent mond? Az a gondolat, hogy 12 éve fájdalmak között él, túlságosan borzalmasnak tűnt. Hogyan reagálna a családja?
Megkérdeztem Davinia-t: "Mit gondolsz, meg kellene tennünk?" Azt válaszolta: "Meg kellene." Scott és családja megérdemelte. Itt az ideje, hogy tegyünk valamit, ami valóban előnyös lehet az egyik betegünk számára.
Felálltam, és lassan elindultam az ablak nélküli szkenner vezérlőszobából oda, ahol tudtam, hogy Scott anyja, Anne vár. Az agyam cikázott. - "Szeretnénk megkérdezni Scottot, hogy vannak-e fájdalmai, de szeretném az engedélyét kérni." Azt válaszolta: "Rajta. Hadd mondja el Scott."
Feltettük a kérdést: "Scott, vannak fájdalmai? Kérem, képzelje el a teniszezést, ha a válasz nem."
Láttuk Scott közömbös, múmiaszerű testét a szkenner csillogó üreges csövében. Davinia és én a képernyőt figyeltük. Már hosszú utat tettünk meg technológiailag, mióta Kate-t tanulmányoztuk majdnem 15 évvel korábban.
1997-ben Cambridge-ben egy PET (pozitron emissziós tomográfia) szkennert használtunk, amely szigorúan korlátozta a páciens szkennelésének időtartamát, mert minden egyes vizsgálathoz egy potenciálisan káros radioaktív izotópot kellett beadnunk nekik. Majd egy hetet vagy többet kellett várnunk az eredményekre.
De Scott esetében 2012-ben az eredmények szinte azonnal megjelentek előttünk a számítógép képernyőjén. 1997-ben az "eredményeink" egy csomó számot tartalmaztak egy oldalon, de most egy 3D-s rekonstrukciót láthatunk a páciens agyáról, amely annyira életszerűnek tűnik, mintha megérinthetnénk. Ezen a képen az "agyi aktivitás"élénk színű foltok formájában jelenik meg.
Scott válaszolt - a teniszezés elképzelésével. Sokkal fontosabb azonban, hogy a válasza "Nem" volt.
Amikor Anne-nek elmondtam a hírt, rendkívül elcsigázott volt. - "Tudtam, hogy nincs fájdalma," - mondta. - "Ha lenne, akkor azt elmondta volna nekem."
El tudta mondani nekünk, hogy tudja, ki ő, tudta, hol van, és tudatában van annak, hogy mennyi idő telt el a balesete óta.
Megkérdeztük, hogy szereti-e nézni a jégkorongot a tévében. Balesete előtt jégkorong rajongó volt. A családja és gondozói a lehető leggyakrabban kapcsolták a tévét jégkorong mérkőzésekre. De több mint egy évtized telt el. Talán olyan sok jégkorongot nézett már, hogy ki nem állhatta?
Hallottam egy betegről, aki szerette a popsztárt, Celine Diont. De csak egyetlen Celine Dion albuma volt. Szerencséjére azonban felépült. Amikor meggyógyult, az első, amit az anyjának mondott: "Ha valaha is meghallom ezt a Celine Dion albumot, meg foglak ölni."
Szerencsére Scott azt mondta, még mindig élvezi a jégkorongot.
Sajnos 2013 szeptemberében halt meg a balesetből eredő orvosi szövődmények miatt. Ez egy túlságosan gyakori következmény. Minden, ami a betegek körül található, a vírusok, baktériumok és gombák, amelyek benépesítenek valamennyi kórházat, elsorvasztják az immunrendszert.
Ez az egész megdöbbentette a csapatomat. Soha nem volt valódi beszélgetésünk vele, mégis mindannyian úgy éreztük, hogy ismerjük őt. Nagyon megérintett minket. Mélyen az életébe ástunk a szürke zónában, és olyan válaszokat kaptunk tőle, amelyek megdöbbentő erejéről és bátorságáról tanúskodtak.
Scott beengedett bennünket a világába, együtt nevettünk és sírtunk vele. Amikor az ajtó becsukódott és Scott végül elment, azt hiszem, egy kis rész mindannyiunkban vele együtt halt meg.
Az agyszkennelő technológia gyorsan fejlődik. El fog jönni a nap, amikor felismerhetjük a tudatosságot, ahol létezik, az ágyon (vagy akár az út szélén) - megbízhatóan, olcsón és hatékonyan. Megtalálhatjuk azokat a betegeket, akik ott vannak, kapcsolatba léphetünk velük és felmérhetjük a kívánságaikat. Hogy mit tudunk kezdeni ezekkel a kívánságokkal, az már egy teljesen más kérdés.
Adrian Owen