A világ másik része egy kollektív döntést hozott, hogy befejezi ezen nyugati kormányok finanszírozását addig, amíg abba nem hagyják az állandó háborús uszítást és az erőforrások ellopását. Mivel a világ többi része ellenőrzi a legtöbb valódi pénzt (vagyis a pénz fizikai dolgokhoz kötött), ezért a mögöttes valóságot is ők irányítják. A kenyeret meg tudjuk enni, de a származékokat és a dollár bankjegyeket nem. Kereskedhetünk valódi dolgokkal, mint például autókkal, olajjal, rizzsel vagy búzával, de ha elveszítjük a bizalmat, soha nem fogjuk tudni elcserélni az adósságunkat valódi dolgokra. A G7 országoknak, különösen az Egyesült Államok Vállalatnak (szemben az Egyesült Államok Köztársasággal) eddig sikerült elhalasztania az elkerülhetetlent hazug gazdasági adatokkal, külföldi titkos pénzalapokkal, és csillagászati összegű elméleti származékokkal.
Azonban nincs az a mennyiségű nulla, amit hozzádva a nyugati bankok csillagászati számaihoz bármiféle változást hozna, amennyiben ezek a nullák nem kapcsolódnak a valós világhoz.
A kínaiak ragaszkodtak a dolgokban történő fizetéshez, mint az arany, melyek valóban léteznek. Az amerikai vállalati kormány, mint egy egykor gazdag drogos nehéz időkön esett át, elzálogosította a családi örökségét, kölcsönkért a barátaitól, eddig lopott és hazudott, hogy megkapja az adósság következő adagját. Ellopták az iraki olajat, az afrikai aranyat, a japán megtakarításokat, és minden mást, amit meg tudtak kaparintani. Azonban mivel az amerikai GDP 21,4 százalékkal csökkent 2011 óta, egyre lehetetlenebb az amerikai vállalati kormány számára, hogy kifizesse a maga előtt görgetett adósságait. A nyilvánvaló válasz erre, hogy csődöt jelentenek.
A probléma az, hogy nagyon kevés ember él még, akik emlékeznek az utolsó alkalomra, amikor bármely európai ország csődbe ment. Ezer éve egyetlen angolszász ország sem ment csődbe, így az amerikaiak számára még kevésbé ismerős az, ami valójában egy csőddel jár.
Azok számára, akik első kézből voltak tanúi a japán buborék kidurranásának, és Argentína csődjének, a jövő jobban látható.
Vessük össze a két esetet azzal, ami a G7-ekkel történik annak érdekében, hogy megjósoljuk a jövőt.
Japán esetében a buborék az 1990-1992-es években robbant. A japán kormány már 1992-ben tudta, hogy a behajthatatlan tartozások összege 200 trillió jen (körülbelül 2 trillió dollár). Ugyanakkor a nyilvános közlemények akkor csupán 3 vagy 4 trillió jenre saccolták. Az A vállalat továbbadta a behajthatatlan követelését B vállalatnak, majd az továbbadta C vállalatnak, mindegyik különböző könyvelési határidővel. Olyan volt, mintha egy magánszemély az American Express kártyájával fizette volna a Visa számláját, majd a Visa-t használta volna, hogy fizesse a MasterCard-ot, végül a MasterCardot, hogy kifizesse az American Expresst. Ezzel a csalással időt nyertek.
Végül azonban a legrosszabb vállalatok közül néhány már nem volt képes elrejteni a csődöt. Emlékszem Kichinosuke Sasakival, a Togensha vállalat elnökével készült interjúra az 1990-es évek végén. Ő volt akkor a legszegényebb ember a világon nettó mínusz 9 trillió jennel (nagyjából 90 milliárd dollár). Egy selyem ruhát viselt, ami több tízezer dollárba kerülhetett neki, amikor eredetileg megvásárolta, de eléggé viseltes és kopott volt, amikor az interjút készítettem vele. Elmondta nekem, hogy a bankárok félig élő nyomorult járadékon tartották őt. A bankárok nem engedték neki, hogy csődöt jelentsen, mert az dominó effektust okozhatott volna, amely elkerülhetetlenül elvezetett volna a legnagyobb japán bankokhoz.
Európa esetében Görögország játssza a Togensha vállalat szerepét. Ha engedik, hogy Görögország csődbe menjen, akkor a nagy európai bankoknak be kell jelenteniük a görög adósság késedelmét, és így kénytelenek lennének elismerni, hogy ők szintén mulasztásban vannak. Nem csoda, hogy a felső vezetők, mint a Deutche Bank esetében, sorra lemondanak. Senki sem akar kapitány lenni egy süllyedő hajón.
Ugyanakkor a japán buborék tapasztalatai teljsen egyértelművé teszik, hogy az elkerülhetetlen elhalasztása csak növeli az egésznek a fájdalmát. A görögök már tudják ezt, mert kénytelenek voltak Sasaki szerepét játszani, és kipréseltek belőlük mindent, amijük van, így a bankárok úgy tehetnek, mintha minden rendben volna. Az átlagos görög jövedelem 40 százalékkal esett vissza az elmúlt öt évben, ezért a bankárok képesek úgy tenni, mintha fizetőképesek lennének. Ezcsak rosszabb lesz, amíg Görögországcsődöt jelent.
Sokkal jobb csődöt jelenteni, mint egy megfizethetetlen adósságteherhez láncolva.
A csődnek nem kell rossz dolognak lennie. Az első dolog, amit az embereknek meg kell érteniük, hogy a pénzügy szellemi vagy lelki dolog. Ha Görögország csődbe megy, az emberek, épületek, gyárak, üzemek, strandok, házak stb. nem fognak eltűnni. Az egyetlen dolog, ami megváltozik, hogy az emberek hogyan döntik el, hogy mit fognak tenni a jövőben ezzel a valódi világban meglévő vagyonnal.
Argentína, valamint Izland esetében a csőd bejelentése egy rövid, heves sokk volt, melyet az életszínvonal gyors növekedése követett. Az emberek a parazita bankárok karmaiból is megszabadultak.
Természetesen ha Görögország csődbe megy, így lesz a többi országgal is, melyek eurót használnak.
Angela Merkel nemrég ment Kínába és Japánba, hogy pénzt kérjen, de üres kézzel tért vissza.
Mivel nincs más pénzforrás, ami elég nagy ahhoz, hogy kisegítse a német támogatású eurót, a német pénzügyi rendszer valószínűleg szintén fizetésképtelenné válik inkább előbb, mint utóbb.
A végeredmény a német márka, a drachma és más valuták visszatérése lesz, melyek történelmi kultúrákhoz kötődnek.
Itt van valami elgondolkodtató. Az Európai Parlament épületét szándékosan építették Bábel tornyához hasonlóra. A következő linken megtekinthető:
http://deadlinelive.info/2012/11/26/fascism-rising-eus-new-tower-of-babel/
Bábel tornyának története az volt, hogy végül összeomlott, és a különböző népek útjai szétváltak. Az új Bábel tornyot 1999-ben fejezték be. A kérdés az, hogy vajon a tervezők tudták, hogy az EU projekt arra rendeltetett, hogy Bábel tornyának sorsára jusson?
Benjamin Fulford
Benjamin Fulford tudósítóként dolgozott Japánban a Knight Ridder, az International Financing Review, a Nihon Keizai Shimbun angol kiadásánál, és a South China Morning Post számára, mielőtt a Forbes magazinhoz került, ahol ő volt az ázsiai iroda vezetője 1998 és 2005 között. Oknyomozó riportjait botrányok követték a japán kormányban és az üzleti világban. Miután elhagyta a Forbes-ot, egy könyvsorozatot írt japán nyelven, melyek közül néhány bestseller lett, majd elkezdett az interneten is publikálni.