Képzeljünk el egy teljesen felszerelt konyhát a legújabb főző szerkentyűkkel, tele a legfrissebb és legjobb minőségű termékekkel, és a legjobb szakácsokkal a bolygón. Most képzeljük el, hogy ezeknek a szenvedélyes szakácsoknak, akiknek az élete a gasztronómia művészete körül forog azt mondják, hogy amíg a konyhában vannak, nem főzhetnek... hacsak nem lesz egy vacsora parti, amit ki kell elégíteni.
Nem használnák szívesen ezek a szakácsok ezeket az élelmiszereket és főzőkészülékeket, hogy ürügyet találjanak arra, hogy ők legyenek a házigazdák, ami arra késztetné őket, hogy kiéljék a szenvedélyüket? Amikor a világban béke van, a NATO férfiai és női, a katonai felszereléssel, mely a hadviselésnek lett szentelve úgy érezhetik magukat, mint egy professzionális konyhában feleslegessé vált szakácsok.
Létjogosultságuk a háború; szükségük van rá, hogy igazolják létezésüket.
Ellentétben az állami seregekkel, melyek egy nemzet integritásának védelme miatt léteznek, a NATO-nak semmi más meghatározott célja nincs, mint hogy folyamatosan konflikusokba bonyolódjon. Ez magyarázza a szervezet vágyát, hogy háborúba menjen, amikor legtöbbször a diplomácia a válasz.
Mi a NATO?
A 2. Világháborút követően az Észak-atlanti Szerződés Szervezete mint egy védőbástyaként alakult a szovjet terjeszkedés ellen. Erre válaszul aláírták a Varsói Szerződést azzal a céllal, hogy egyenlő védelmet nyújtson Szovjet-Oroszországnak és szövetségeseinek a nyugati imperializmus ellen.
Amikor a Szovjetunió 1991-ben összeomlott, nyilvánvalóvá vált, hogy a Varsói Szerződésre nincs többé szükség, ezért következetes módon ugyanezen év februárjában bejelentették a szervezet "végét". Az eltemetett csatabárd szellemében és a normalizálódó kapcsolatokhoz való visszatérés jegyében a NATO feloszlásának, mint természetes válasznak kellett volna megtörténnie.
Ehelyett a NATO-t nem csak megtartották, hanem tovább bővítették.
A Szovjetunió bukását követő hónapokban és években gazdasági nehézségek jellemezték a kisebb, erőforrás függő nemzeteket, melyek egyszer a túlélésük szempontjából a Szovjetuniótól függtek. Ezek a küszködő nemzetek alkukat kötöttek a nyugati nemzetekkel olyan gazdasági előnyök reményében, melyek megmentették őket a várható súlyos gazdasági összeomlás rémétől.
Tragikus módon azonban a támogatási csomagok izmos árcédulákkal együtt érkeztek és egy ajánlattal, hogy üdvözölhessék őket a most már gazdagabb nyugati karámban, a Varsói Szerződés országait arra csábítva, hogy legyenek az Egyesült Államok által vezetett katonai tömb tagjai. A lépés nem csak durva volt. Figyelembe véve a nehézségeket, amelyekkel ezek a kis nemzetek néztek szembe a hatalmas változások feltételei mellett, ez egy nagyon durva és ellenséges cselekmény volt Oroszország felé, amely már nem jelentett fenyegetést.
Magyarország, Csehország és legfőképpen Lengyelország volt az első, akik csatlakoztak a NATO-hoz, majd hamarosan következett Észtország, Lettország és Bulgária mintegy öt évvel később. Azóta a NATO egy sor háborúban vett részt szerte Európában és a Közel-Keleten pusztító hosszú távú következményekkel azok számára, akik a félelmetes bombázási képességeinek nagy részét viselték.
A NATO egyik első áldozata lett 1999-ben Jugoszlávia, amely végül az Egyesült Államoknak köszönhetően felbomlott, mely szerette volna használni a régi korok "oszd meg és uralkodj" szabályát egy már töredezett Európában. Amikor a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és az újonnan alakult Koszovói Felszabadítási Hadsereg erői között kitört a konfliktus, a NATO gyorsan közbelépett, hogy támogassa a lényegében muszlim koszovóiakat. A NATO úgy próbálta igazolni akcióit, hogy azt mondta, a katonai offenzíva az emberi jogok megsértését igyekezett megállítani Koszovóban. Ez volt az első alkalom, hogy a NATO az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül használt katonai erőt.
A hadviselő felek közötti feszültséget mérsékelni lehetett volna, különösen egy elkötelezett Európa részéről, mely állítólag szívesen megállítot volna egy újabb mészárlást és etnikai tisztogatási műveletet a kontinensen. Ehelyett a NATO bombatámadásai rendkívül ellentmondásos műveletekhez vezettek, és nagy veszteségeket okoztak a polgári életben, és a létfontosságú infrastruktúra megsemmisítését eredményezték.
A hiteltelenné vált egykori brit miniszterelnök támogatásával a háború a NATO eladásának eszközévé vált a muszlim népek számára egy muszlimbarát ruhában, a saját érdekeinek javára.
Támogatva a féktelen nacionalizmust és táplálva a törzsi és vallási megosztottságot a különböző etnikai/vallási csoportok között, az egykor nem elkötelezett Jugoszlávia összeomlott, és az USA alig várta, hogy táplálja a következő konfliktust, amely tovább hajtja a NATO-t Kelet-Európában.
Ez, természetesen az Irak ellen folyamatban lévő szankciók ellenére a NATO amerikai vezetése részéről 1999-re 3000 ember halálát okozta havonta. Vagy Palesztinában, ami egy nagy fájó pont a muszlim közvélemény számára, melyet továbbra is az USA által támogatott Izrael foglalt el, és a dicsért Oslói Megállapodás ellenére, melyet az első Öböl-háború után írtak alá.
A koszovói háborút követő években, amikor a muszlimok kifejezték ellenkezésüket a muszlim országokban folyó háborúk ellen - nevezetesen Afganisztánban és Irakban -, az amerikai és brit tisztviselők azt válaszolták, hogy Koszovó volt a bizonyíték arra, hogy a NATO fokozottan segíti a muszlimokat, ha szükséges.
Koszovó jelenleg az emberkereskedők egyik fő csomópontja, és még mindig hiányzik a pozitív fordulat, mely az amerikai vezetésű katonai beavatkozás mellett szólna.
Ahogy a szomszédos Albánia számára, amely 2009 óta az egyik legnagyobb NATO bázisnak ad otthont Európában.
Az, ahogyan a NATO berágta magát Kelet-Európába, természetesen felháborította Oroszországot, és felveti a kérdést, hogy hogyan reagálna Nagy-Britannia, ha tegyük fel Írország adna helyet egy jelentős orosz katonai bázisnak. A másik oldal szempontját valahogy soha nem veszik figyelembe, és ehelyett a nyugati közvéleményt hajszolják bele egy olyan nézőpontba, hogy az orosz beavatkozást igazságtalannak tüntetik fel, miközben a sajátjukat lekicsinylik.
A NATO eddigi talán legkatasztrofálisabb valamint legtörvénytelenebb beavatkozása a Líbia elleni támadás volt 2011-ben. Ami eredetileg egy repüléstilalmi zóna elrendelésének indult ENSZ felhatalmazással támogatva, az gyorsan átalakult egy felháborító rezsimváltó műveletté.
A NATO harci gépei eredetileg azt a feladatot kapták, hogy akadályozzák meg a líbiai gépeket abban, hogy a lázadó Bengázi városát bombázzák, ahol a francia támogatású milíciák a líbiai vezető, Moammer Kadhafi részéről történő közelgő mészárlásról beszéltek. A tényeket elferdítették, és egy ilyen mészárlás soha nem történt meg. Még a nyugati kormányzati szervezetek, mint az Amnestí International és a Human Rights Watch is csupán 100 tüntetőről és rendőrről beszélt, akik meghaltak a tiltakozás első napjaiban, szemben a 10.000 áldozattal, melyet a főáramú médiákban sugároztak.
Montenegróban november végén több ezren tiltakoztak az ország NATO csatlakozása ellen
Ennek ellenére a nyugati fővárosok, ezúttal Franciország vezetésével egy újabb konfliktust sürgettek. A koalíció gyorsan összeállt, és három héten belül a NATO háborús gépei döngették a líbiai partokat, megsemmisítve mindazt, amit negyven évig tartott felépíteni.
A béke ügynökeit, akik a háború elhárítása érdekében udvaroltak, ismét félreállították. A NATO tisztviselői már hosszú ideje nem háborúztak, és lelkesek voltak, hogy kipróbálhatják a legmodernebb felszerelésüket.
A Guardian-nek 2011. májusában beszélt egy brit védelmi elemző közömbösen a műveletről, mint egy lehetőségről, hogy teszteljék a katonai képességeket valódi célpontok ellen: "Sok minden, amit ott csinálnak a kiképzést helyettesíti, amire egyébként is sor került volna," - mondta az elemző.
Nem számít, hogy 30-50 ezer líbiai vesztette életét líbiai források szerint, mialatt az ország keleti partvonalát a földdel tették egyenlővé, és hogy a Kadhafi után maradt hatalmi vákuum átalakította Líbiát, mely egy nagy sáncot alkotott az al-Kaida csoportok ellen, melyek a Szaharától délre fekvő területeken működtek Afrikában, majd az ISIS otthonává vált.
Ismételten nem adtak lehetőséget a béketárgyalásokra, és a NATO katonai személyzete lelkesedett azért, hogy belebonyolódhatnak egy újabb konfliktusba, vad bombázásokhoz folyamodva, amíg a líbiai vezetőt el nem fogták, és hideg vérrel meg nem gyilkolták. Ez idő alatt a közvéleménnyel azt hitették el, hogy Líbia egésze ellenezte Kadhafit, és hogy a líbiai lázadókat Katar öböl sekjsége támogatta, ami jobb alternatíva volt.
És mégis, csak a NATO hat hónapos folyamatos bombázása kényszerítette térdre a vezetést. Ha minden líbiai a NATO által támogatott lázadók mellett állt volna, akkor Tripoli egy hét, legfeljebb egy hónap alatt elesett volna. Ehelyett a világ egyik legkifinomultabb és legfelszereltebb hadseregének minden erejére szükség volt, hogy a líbiai vezető halálát okozza.
Ma Szíria néz szembe hasonló kilátásokkal. A terrorista támadások nyomán, melyek Párizst rázták meg 2015. november 16-án, és amelyeket az ISIS-nek tudtak be, a nyugati fővárosokban ismét arab vérért csaholnak. Nem számít, hogy a szíriai kormányerők az élvonalban harcolnak az ISIS hálózata ellen, Franciaország egy olyan szövetséget kovácsol, amely meg fogja kísérelni megtenni Szíriában azt, amit Líbiában négy évvel ezelőtt.
Nincs hosszú távú megvitatott stratégia, de a burkolt cél az, hogy megbuktassák az Aszad kormányt. A NATO akarja ezt a háborút, és mint a zsémbes gyermek, melynek szüksége van a játékára, a főnökei Párizsban, Londonban és Washingtonban nem fogják annyiban hagyni, amíg meg nem kapják.
A NATO-ként ismert vámpír, akit ártatlanok vére táplál, bőségesen fog találni belőle a Közel-Keleten.
RT