Az emberek mindig is kíváncsiak voltak a halállal kapcsolatos dolgok iránt és a legtöbben aggódnak miatta. Ez a kérdés ma egyre fontosabbá válik, mivel gyakran lehetséges a fizikai élet meghosszabbítása azon a ponton túl, amely korábban lehetetlen volt.
Így a szívverés megszűnése gyakran nem tekinthető a halál időpontjának, mivel ez visszafordítható a modern technológia segítségével, de előfordul, hogy az agyi aktivitás leállása sem jelenti a véget, amely rendszerint visszafordíthatatlan.
Az a kérdés, hogy mikor hagyja el a testet a lélek fontos, mert vannak bizonyos dolgok a holttesttel kapcsolatban (pl. elhamvasztás), amit egy élő emberrel nem kellene megtenni. Ugyanez vonatkozik egy élő testre, amely már nem személy. Bár az ember továbbra is tiszteletben tartja azt a személyt, akihez kötődik, de már úgy kezeli, mintha nem az a személy volna.
Vannak, akik szerint a lélek még a haldoklás előtt távozik, talán akkor, amikor a beteg elveszíti a tudatát a halálos ágyon. Az eszméletvesztés azonban nem jelenti a lélek elvesztését, máskülönben az ember minden alkalommal elveszítené a lelkét, amikor elalszik, vagy legalábbis minden alkalommal, amikor altatásra kerül, amikor nem álmodhat.
A Biblia hallgatólagosan tájékoztat minket az időről, amikor a lélek elhagyja a testet, amikor azt mondja: "Mert a miképen holt a test lélek nélkül, akképen holt a hit is cselekedetek nélkül." (Jakab 2:26). Mikor halott a test? Ha a lélek elkülönül tőle. Mikor távozik a lélek? A halál időpontjában. Ezt a keresztény teológiai antropológia alapvető tényként kezeli. A lélek nem csak egy olyan dolog, amely a testben él; ez a test életének alapelve.
A lélekről úgy vélik, hogy a test lényeges formája, ezért amikor a lélek elhagyja a testet, a test meghal és szétesik, miután elvesztette az integrált formát, amely egyben tartotta. Ugyanez igaz a testrészekre is; amikor a lélek elhagyja a test egy részét (talán sérülés következtében), akkor a rész meghal és szétesik. Azt a pontot, amikor a lélek elhagyja a testet, vagyis az orvostudomány szerint, szomatikus halálnak vagy "testi" halálnak nevezik.
Amikor a test, mint entitás meghal - nem csak akkor, amikor néhány sejtje meghal, vagy amikor bizonyos szervei meghalnak (még az agy vagy a szív is, bár ezek halála elkerülhetetlenül a test halálához vezet), akkor a lélek elhagyja. A test egyes sejtjei (például a szőrtüszők és a körmök) továbbra is élhetnek egy ideig, de a test maga, mint egész, mint rendszer halott, és ekkor tudjuk, hogy a lélek távozik.
Egy orosz tudós képes volt lefényképezni, ahogy a lélek a halál pillanatában távozik a testből. Az asztrális felszabadulást, amikor a lélek elhagyja a testet, Konsztantin Korotkov orosz tudós fotózta le egy bioptronikus kamerával. A gázkisüléses vizualizációs módszerrel készített kép, a Kirlian fotográfia fejlett technikája kéken mutatja, ahogy a testet fokozatosan elhagyja a személy életereje.
Korotkov szerint a köldök és a fej veszíti el először az életerejét, és az ágyék és a szív az utolsó olyan területek, ahol a szellem elválik a testtől. Más esetekben Korotkov szerint az erőszakos és váratlan halálesetek során a "lélek"általában zavart állapotot mutat és visszatér a testbe a halál utáni napokban. Ez a fel nem használt energiatöbbletnek tudható be.
A technikát Korotkov fejlesztette ki, aki a Szentpétervári Fizikai Kultúra Kutató Intézet igazgatója, melyet az Egészségügyi Minisztérium mint orvosi technológiát hagyott jóvá és támogat, és a világ több mint 300 orvosa használja a stressz és olyan betegek nyomon követésére, akiket például rákkal kezeltek. Korotkov szerint az energia-képalkotó technikájával mindenfajta biofizikai egyensúlytalanság megfigyelhető és valós időben diagnosztizálható.
A gyógyító Alex Telman szerint a lélek és a szellem között az a különbség, hogy a lélek egy szellem egy emberi testben. A szellem egy entitás a szellemi birodalomból - igazi otthonunkból. Behatolók vagyunk az emberi lénynek nevezett teremtmény elméjében. Ezeket a lényeket azért használjuk, hogy tanuljunk és tökéletesítsük magunkat, mint szellemek. A Földön végzett munkánk a túlélés és a tanulás, a valódi otthonuktól a szellemi birodalomtól való elkülönülés. Azért vagyunk itt, hogy fájdalmainkon keresztül tanuljunk.
A lélek gyakran a tényleges halál előtt elhagyja a testet, amikor a test a legnagyobb fájdalmat tapasztalja. A lélek aztán keresztülhalad egy fekete alagúton, ami valójában egy lelki átjáró egy arany színű fehér fény felé. A fény először egy pontnak tűnik, de egyre bővül, ahogy a lélek közelebb kerül hozzá. A lélek úgy érzi, mintha magába húzná a fényes fehérség. Ebben a szakaszban néhány lélek megtagadja, hogy belépjen a fénybe.
A spirituális és energetikai gyógyító Alex Telman szerint a lelkek több okból nem lépnek át: félelem, harag, zavartság, megoldatlan nagy kérdések; különösen, ha megölték (meggyilkolták őket), nem végeztek el valami fontos dolgot, a hirtelen leválás egy másik formája miatt. Bár a lelkeket ritkán érdekli, mi történik a testükkel, ha fizikailag meghalnak, vágynak arra, hogy szellemileg elérjék és megnyugtassák a szeretteiket, mielőtt belépnek a fénybe.
A lélek egy szelíd húzást érez a fény felé. Érzi a gondolat erejét körülötte. Ez a szeretet, a megértés, a biztonság ereje; ez a tiszta harmónia és a félelem nélküliség tapasztalata. Ez egyben a fizikai testtől való elváláshoz való alkalmazkodás ideje is. A fejlett lelkek nagyon könnyen és gyorsan haladnak át ezen a szakaszon. A fiatalabb lelkek, akiket megzavarhat az elválasztás, több időre lehet szükségük ahhoz, hogy alkalmazkodjanak nem fizikai lényükhöz.
A halál előtti nagy félelmet, a halál és a születés folyamatát nagy részletességgel tárgyalták a Puránákban; a halállal kezdődik, majd folytatódik a születéssel. A bölcsek megkérdezték Vyasa-t (központi és tiszteletreméltó figura a legtöbb hindu hagyományban, általában a Mahábhárata szerzőjének tartják): "Ki egy haldokló ember társa? Amikor elhagyja a testét, amelyik a háza volt, mintha egy fa vagy sár ház lenne, és bemegy a túlvilágba, ki követi őt?" A bölcs Vyasa azt válaszolta: "Egyedül születik, egyedül hal meg, egyedül halad át a veszélyes küszöbökön."
Vyasa azt mondja: "Amikor elhagyja a holttestet, egy pillanatig sír, majd elfordul, és elindul. Amikor elhagyja a testet, csak a dharma (törvény, igazság, kötelesség, értékek) követi őt; ha van dharmája, akkor a mennybe kerül, de ha adharmája van (rossz, gonosz, erkölcstelen), akkor a pokolba kerül. A föld, a szél, a tér, a víz, a fény, az elme, az intelligencia és az én (atman) - ezek azok a tanúk, akik folyamatosan figyelik azoknak a lényeknek a dharmáját, akik a Földön lélegeznek; velük együtt a dharmát a jiva követi."
A szöveg egy másik változata a következőképpen hangzik: "rokonai elfordulnak és távoznak, de a dharma követi őt ... A testet tűz égette, de a karma, amit tett, vele tart". Ha a dharma a karmája, akkor a jive (finom test) a mennybe megy, és ráébred az atmanra. Ha viszont a karmája adharma, akkor a pokolba kerül.
A tapasztalati testnek két formája van: egy jó, amely a jó cselekedeteinek gyümölcseit tapasztalja és a rossz, amely a karma szerint felhalmozott gonosz tettek gyümölcseit tapasztalja. Így a vegyes karmával rendelkező embernek van egy tapasztalati teste a mennyben és egy másik a pokolban; ha a gonosz van túlsúlyban, úgy tűnik, először a pokolba, majd a mennybe kerül, majd a pokolból egy állati méhbe jut; ha a jó van túlsúlyban, először a mennybe, majd a pokolba kerül, majd a mennyből ismét egy jó születésbe.
A születés folyamatát a karma határozza meg. A korai szövegek a születési folyamatot csak leírják, de nem magyarázzák meg. Amikor végig szenvedte a poklokat, a bűnös a saját karmájának érésén keresztül, amelyet még egy másik testben szerzett meg, belép az állati teremtmények, rovarok és madarak, vadon élő állatok, szúnyogok, elefántok, szarvasmarhák és lovak, valamint más gonosz és káros lények közé. Aztán hitvány emberként születik meg.
A puránák azt állítják, hogy a gyermek születését az apa és az anya karmája befolyásolja; hasonlóképpen az embrió fizikai összetételéhez, melyhez mindkét szülő hozzájárul: az anya hajat, körmöt, bőrt, húst ad és az apa csontot, izmot és csontvelőt. Az átadás mechanizmusát nem magyarázzák a puránákban, de ennek hatása minden bizonnyal magától értetődő. A karma ellentétes irányú átadása (a gyermektől a szülőig) gyakran már az életben és a szülő halála után történik meg.