Igaz, hogy a helyi csillagunk egy meglehetősen átlagos csillag másokhoz képest, amelyeket a mély és gyönyörű sötétségben ismerünk. Ez azonban még mindig egy teljesen magával ragadó atomerőmű, amely hatalmas tornádókat és napkitöréseket produkál, és bonyolult formákban bocsátja ki a plazmát az éjszakába.
Nemrég egy új tanulmány jelent meg, amely a Nap egy másik figyelemre méltó tulajdonságára mutat rá. A The Astrophysical Journal című folyóiratban megjelent új cikk szerint a Nap minden 11-ik évben 1 és 2 kilométerrel nő és zsugorodik. Köznyelven úgy is mondhatnánk, hogy a Nap lélegzik, bár nagyon lassan. (1)(2)
Bár ez egy nagyon halvány "belélegzés"és "kilégzés", mivel ezekkel a plusz kilométerekkel a Nap sugara mindössze 0,00029 százalékkal növekszik vagy csökken. Ezt szem előtt tartva egészen hihetetlen, hogy a New Jersey-i Technológiai Intézet és a Cote d'Azur Egyetem csapata egyáltalán képes volt ezt érzékelni. Hogyan sikerült ez megmérniük?
Mint sok más közelmúltbeli tanulmány, a csapat is a plazmafolyamokat vizsgálta, amelyek elhagyják a Nap felületét majd visszatérnek oda, melyek rendkívül energikus ionizált gázszálak. Kiderült, hogy a plazma hullámok frekvenciája nem nagyon különbözik a hangszerek által kiadott hanghullámoktól.
Vegyünk például egy szaxofont, mellyel egy kottából játszunk, ami hangot ad ki és ezt érzékeljük. Ha a szaxofon belsejében lévő cső hirtelen kifelé nyúlik, a zene hangmagassága hirtelen csökken. Ha összenyomjuk, akkor a hangmagasság magasabb lesz.
A Nap ebben az értelemben egy kicsit olyan, mint egy mágikus szaxofon. Ezeknek a hullámoknak a frekvenciái attól függően változnak, hogy milyen terjedelmű a Nap, és ezt pontosan képesek megmérni a tudósok a Földön. Bár ez nem volt könnyű, elvégre 21 évnyi megfigyelést hajtottak végre két külön NASA űrteleszkóppal, hogy megvalósuljon a felfedezés.
A Nappal foglalkozó tudományokat némileg ismerők már sejthetik, hogy ez a "légzés" a napciklusokkal van szoros kapcsolatban.
11 évenként a Nap egy erőszakos szoláris maximumot követően egy nyugodt minimumra áll át. A maximum során a napfoltok - az intenzív mágneses tevékenység sötét foltjai - gyakrabban jelennek meg, és az egyenlítő felett és alatt helyezkednek el.
[post_ads_2]
A napfoltok számának növekedésével egyre nagyobb eséllyel jelennek meg napviharok, ami a Föld esetében egyre több sarki fényt okoz, vagy meghibásodásokat a földi elektromos infrastruktúrákban. A szoláris minimum során a napfoltok egyre ritkábbá válnak.
Ezt a tevékenységet a Nap mélyében működő mágneses folyamatok irányítják. Valójában a plazma hullámok, amelyeket a csapat követtet, a felszín alatt is úsznak több millió méteres nagyságrendben, amelyek közel akkorák, mint a Föld sugara.
A Nap kicsit kitágul a szoláris minimum alatt, és összehúzódik a maximum során. Bár a csapat megjegyzi, hogy jelenleg nincs olyan elmélet, amely összekapcsolja az elmozdulást a Nap belső mágneses folyamataiban bekövetkező változásokkal, azt sugallják, hogy a ciklus során előforduló mágneses mezők irányának módosulásával lehet összefüggésben.
A kutatási terület helioszeizmológia néven ismert, amely lényegében egyenértékű a földi szeizmológiával, ami a törésvonalakkal vagy a vulkáni rengésekkel foglalkozik.
Ez a hihetetlenül kis változás azonban nem befolyásolja a Föld éghajlatát. (3)
(1) - http://iopscience.iop.org/article/10.3847/1538-4357/aac81d/meta
(2) - https://arxiv.org/pdf/1805.09385.pdf
(3) - http://www.iflscience.com/space/the-sun-is-changing-shape-and